10.fejezet

Magamra kaptam egy rövidnadrágot, egy pólót, illetve a tornacipőmet, a hajamat laza kontyban fogtam össze a fejem tetején, majd kiléptem a folyosóra. Az Ethan által elhelyezett könyvespolcról találomra kivettem egy regényt, s azzal a kezemben indultam el barátnőm szobája felé. Mikor beléptem, ruhahegyekkel találtam szemben magam.

- Na nem! - rázta meg a fejét. Megszeppenve néztem rá. - Tedd le szépen a könyvet és segíts. Nem akarom, hogy összegyűrődjön bármi is, de nem tudok hajtogatni. 

Felnevettem, majd belevetettük magunkat a pakolásba. Vagy három bőröndöt töltöttünk meg. Vagyis töltöttem. Én hajtogattam és pakoltam, CeCe pedig utasítgatott és adogatta a ruhákat. 

- Oké, neked még otthon is van pár cuccod? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Bólintott. - Nekem összesen nincs ennyi ruhám - néztem szét szörnyülködve.

- A cipők következnek - mondta, én pedig elképedtem. Ezzel viszonylag hamar megvoltunk, hiszen itt nem kellett semmire figyelni, egyszerűen csak bepakolni egy nagy táskába.

- Költöztetőautóval jönnek érted? - röhögtem el magam, mire hozzám vágott egy párnát. - Na! Nem verekszünk azzal, aki segít.

- Ezt most úgy mondod, mintha jobb dolgod is lenne - forgatta meg a szemét vigyorogva.

- Igazából... - néztem az asztalon pihenő könyv felé. 

- Ne is álmodj róla! Ameddig én itt vagyok, hozzá nem fogsz nyúlni! Na jó, talán a terápián megengedem, hogy olvass. 

Felnevettem. Alig tizenöt éves, de úgy parancsolgat, mintha a főnököm lenne.

***

Miután mindent összepakoltunk, nosztalgiáztunk egy kicsit. Gyorsan elszaladt az idő, így mennünk kellett a terápiára. Már mindenki az irodában volt.
- A mai nap a közösségkovácsoló erőről fogunk beszélgetni - jelentette be Ethan, miközben helyet foglalt az asztalán. - Mit jelent számotokra a család, a baráti kör és persze az, hogy olyan személy van mellettetek, akire mindig, mindenben számíthattok életetek során.
Elgondolkodtató. Ez volt az első szó, ami eszembe jutott. Mint mindig, Tracy és a kis követői avattak be minket ügyes-bajos dolgaikba. Őket követte CeCe és végül én. Ethan kíváncsian fürkészte arcom.
- Számomra sokat jelent a család. Igaz, anyát elveszítettem, apa pedig tabutéma számomra, mégis sokat gondolok a gyerekkoromra. Örülök, hogy olyan barátot tudhatok magam mellett, mint CeCe - az említett átkarolta a vállam s elvigyorodott. - Olyan, mintha a húgom lenne.
- Köszönöm, hölgyeim. Mindannyian más-más szempontból ragadtátok magatokhoz a témát, ami jó dolog. A következő alkalommal szabadon választott témákat dolgozunk fel. Készüljetek! - mosolygott ránk Ethan, aztán lassacskán szétszéledtünk.
- Meglepő, hogy tudsz beszélni - állt meg mellettem Tracy. Csak megforgattam a szemem. Az új hobbija az, hogy mindenkit felidegesít. - Szomorúan hallom, hogy elmész, CeCe. Ki fog így vigyázni erre? - bökött felém a fejével, miközben mindvégig barátnőmet nézte.
- Nincs szüksége arra, hogy vigyázzanak rá. Most pedig, ha megbocsájtasz - kerülte ki, miközben megragadta a karom és magával vonszolt. Meg sem álltunk a szobájáig. - Na ő egyáltalán nem fog hiányozni - mondta. Pár percig bámultunk egymásra, majd egyszerre nevettük el magunkat.
- Hidd el, én is kibírnám nélküle - mondtam mosolyogva. - Viszont te nagyon hiányozni fogsz!
- Te is tudod, hogy nem tudsz ilyen könnyen megszabadulni tőlem! Kísérteni foglak, mint egy szellem. Annyit fogok a nyakadra járni, hogy már eleged lesz belőlem. De ha ez megnyugtat, nem leszel egyedül - kacsintott rám. Nem értettem, hogy mire gondol, felvontam a szemöldököm. - Ethan itt marad és a nap huszonnégy órájában szolgálatra kész - jelentette ki vigyorogva, miközben fel-le húzogatta a szemöldökét.
- Aha... Szerintem téged Michael fog a legjobban hiányolni - mosolyodtam el gonoszan, mire ismét egy párna landolt az arcomban. - Erről igazán leszokhatnál.
- Nem, nem hiszem, hogy ez valaha is megtörténhet. Komolyra fordítva a szót... Ígérj meg nekem valamit! - nézett rám hatalmas szemekkel.
- Persze, örökké emlékezni fogok rád és nem csallak meg - mondtam. Az utolsó szót elröhögtem. Erre CeCe mit csinált? Vajon mit? Persze, hogy fejbe vágott egy párnával.
- Ez vicc akart lenni? Még dolgozz rajta - próbált meg porig alázni. Nem sikerült neki, szerintem jó poén volt. - Nekem szólsz először, mindenről. Minden nap beszélünk. És... Segíthetek kiválasztani a ruhádat.
- Milyen ruhámat? - kérdeztem értetlenül. Fogalmam sem volt arról, hogy miről beszél.
- Hát az esküvőit! Ja és a tanúd és a nyoszolyólányod is én akarok lenni! - jelentette ki. Fintorogva ráztam meg a fejem.
- Te is tudod, hogy egyedül fogok meghalni. Lesz több ezer macskám és állandóan az ablakban ülve fogom kukkolni a teljes szomszédságot - nevettem.
- Majd Ethan gondoskodik arról, hogy ez ne így történjen - villantott egy győztes vigyort.
- Tudod, te jó kislány vagy. Michael majd tesz róla, hogy ne maradj sokáig az! - nyújtottam ki a nyelvem. Nyílt titok, hogy a mi két zabagépünk között alakulóban van valami, ám egyikük sem vallaná be.
Vicces, hogy ma már legjobb barátnőmet zabagépként emlegetem, mikor ő evészavarok miatt került ide. Egy-két hónap alatt leküzdötte a betegségét és azóta Ázsia félhavi ételmennyiségét képes megenni. És ebből az ég világon semmi nem látszik rajta.
- Meggondoltam magam. Nem akarok veled többet az életben beszélni, és soha nem foglak meglátogatni - morogta. Most én voltam az, aki megajándékozta az arcát egy párnával. - Szóval így játszunk? - vonta fel a szemöldökét, majd felkapott egy párnát és nekem esett.
Párnacsata alakult ki, nevetgéltünk, ütöttük egymást ahol értük. Egészen addig, amíg ki nem nyílt az ajtó. Mindketten megdermedtünk.
- CeCe, megérkeztek érted a szüleid - mondta az ajtóban álló nővér. Az arcomra fagyott a mosoly.
Az eddig fegyverként szolgált párnát az ágyra helyeztem, felkaptam az egyik bőröndöt és elindultam az autó felé. Kipakolás közben egyikünk sem szólalt meg.
- Azt hiszem itt a búcsú ideje - mondta, mikor az utolsó csomag is a kocsiban volt. - Nem akarok nagy beszédet mondani, mert szerintem már holnap itt leszek - nevetett fel, mire én is elmosolyodtam. - Persze, nem lesz ugyanaz, de észre sem fogod venni, hogy elmentem. Ja, és tudom majd hozni neked a könyveket - kacsintott rám. - Majd találkozunk! - ölelt meg és beszállt az autóba.
Integettünk egymásnak. Megvártam, ameddig eltűnt az autó a látóteremből, majd visszamentem az intézetbe. Rögtön a szobámba mentem. Egy kicsit nosztalgiáztam. Rögtön az a nap ugrott be, mikor megérkezett. Nem mert senkihez sem odamenni, de már akkor is csodásan festett. Nagyon örült, mikor felkerestem. Rögtön megtaláltuk a közös hangot, és utána megállíthatatlanok lettünk.
Nem akartam, hogy rossz kedvem legyen, eleget sírtam tegnap. Felkaptam az eddig el nem kezdett könyvet, és kiültem az ablakba. Egy ideig bámultam a kilátást, majd belekezdtem Cassandra Clare Csontvárosába és elmerültem az árnyvadászok világában.

9.fejezet

Fogalmam sincs, mennyi időt töltöttem a fürdőben. A könnyeim lassacskán elfogytak, csak hüppögtem. A fejem lüktetett a sok sírástól. Az arcom valószínűleg úgy nézhetett ki, mint akit megdobáltak sárral. A talpam fázott a hideg csempén, ahogy a hátam is. A kád oldalának dőlve ültem s a fürdőszobaszekrény fiókjának ajtaját bámultam.

- Lizzie, kérlek nyisd ki az ajtót! Beszélni akarok veled! - hallottam meg CeCe sírástól rekedtes hangját. Tekintetem újból könnyes lett, pedig már nem akartam sírni. Elfáradtam. - Liz, kérlek...! Ne csináld ezt! Nem úgy akarok elmenni innen, hogy dühös vagy rám... Kérlek, engedj be!

Hangtalan zokogásban törtem ki, egyszerűen nem bírtam tovább. Kezeimmel idegesen töröltem le arcomon végigcikázó könnyeimet, de még az sem segített a helyzeten.
Egyre laposabban pislogtam, testemben szétáradó fáradság úrrá lett rajtam. Arra ijedtem fel, hogy az arcom cirógatja valaki. Elkerekedett szemekkel meredtem a mellettem guggoló CeCe-re, majd az ajtóban álló Ethan-re.
- M-mit kerestek itt? - hangom erőtlen volt, alig hallottam én is belőle valamit. Legjobb barátnőm elővett egy zsebkendőt, majd a csap alá tartotta és bevizezte. Felszisszentem a hirtelen jött hidegtől, ami az arcomat érte. CeCe szemei aggodalmasan csillogtak, ahogy a sminkemet távolította lefelé.
- Aggódtunk miattad - sóhajtott fel barátnőm s kidobta a feketévé színeződött zsebkendőt. Ethan csendben fürkészett minket. - Miért rohantál úgy el?
- Összetörtem. Megijedtem a gondolattól, hogy elveszítelek - suttogtam, miközben a fülem mögé tűrtem egy tincset. - Te vagy a bizalmasom, a támaszom. Mihez kezdjek azután, hogy nem leszel itt velem?
- Jaj, Lizzie! - ölelt szorosan magához, arcomat a vállába fúrtam. Apró kezei nyugtatóan simogatták a hátam. - Minden nap bejövök hozzád látogatóba. Elmehetünk csajos-napra meg ilyesmi... Meglátod, olyan lesz minden, mintha mi sem történt volna.
- Nem várhatom el, hogy minden szabadidőd itt töltsd - motyogtam szipogva. Ahj, miért kellett már megint elsírnom magam? - A közös, intézetbeli programokon se fogsz részt venni...
- Ha szeretnéd, akkor itt leszek azokon is. A legjobb barátnőm, szinte már a nővérem vagy. A testvéremet pedig nem fogom magára hagyni - folyt végig az ő arcán is egy kósza könnycsepp, amit ügyetlenül letörölt s biztatóan rám mosolygott. - Elég a depizésből! Rosszabbak vagyunk, mint két sorozatszereplő.
- Szerintem Serena és Blair nem sírt ennyit, mint mi - mosolyodtam el, CeCe pedig felkuncogott s megrázta a fejét.
- Nem hiszem el, hogy nem fagyott le a feneked... Gyerünk, kelj fel! - mire észbe kaptam, már mellettem állt és a kezét nyújtotta felém. Szem forgatva elfogadtam segítségét, majd feltápászkodtam a hideg csempéről. CeCe szörnyülködve méregetett, amit nem értettem teljesen. Még mindig fekete az arcom?! - Legalább annyi eszed lett volna, hogy zoknit vagy papucsot húzol a lábadra, mielőtt sírhatnékod támadt...
- Kutya bajom... Most már - tekintetem akaratlanul is Ethan-re szegeztem, aki minket figyelt az ajtófélfának dőlve. Ajkaira megkönnyebbült terült szét, mikor tekintetét az enyémbe fúrta.

***

Valamelyest sikerült megnyugodnom, hála CeCe és Ethan jelenlétének. Terapeutám mindkettőnknek hozott teát meg beszélgetett velünk. Az idő hihetetlenül gyorsan és tartalmasan telt el, barátnőm álmosan vonult el a szobájába. Ethan is indulni készült, mikor ijedten és meggondolatlanul elkaptam a kezét. Tekintetét először csuklója köré fonódott ujjaimra, majd arcomra szegezte.

- Kérlek, maradj itt velem...! - hangom elfojtott volt, talán a meglepettségtől. Gyökerestől megváltozott a véleményem a fiúról, jó értelemben. Nem azt mondom, hogy belezúgtam vagy ilyesmi, de jól érzem magam a közelében. Hova tűnt az ellenszenvem? Fordulatos egy nap... Mielőtt reagálhatott volna, folytattam. - Megértem azt is, ha mondjuk már mennél haza vagy...

- Szívesen maradok, ne magyarázkodj - simított végig a karomon, amitől libabőrös lettem. Tetőtől talpig. Esetlenül, lányos zavaromban fürkésztem a rám meredő nagy, csokoládébarna szempárt. Megmagyarázhatatlan számomra, hogy lehetnek valakinek ilyen gyönyörű szemei.

- Nézz körbe nyugodtan - mosolyogtam rá, ahogy csak tőlem telhető kedvességgel tudtam. Magamhoz vettem a pizsamámat s elvonultam a fürdőbe. Mielőtt becsuktam volna az ajtót, kíváncsian figyeltem a fiú mozdulatait. Hüvely- és mutatóujja közé csíptetve alsó ajkát kezdte el tanulmányozni a könyvespolcom. Hogy ne legyen feltűnő számára stírölésem, halkan bezártam a fürdő ajtaját s megszabadultam a ruháimtól. Amint beálltam a zuhany alá, megnyitottam a vizet s lehunytam a szemem. Mindössze néhány percig élveztem a kényeztető fürdőt, hisz nem akartam megváratni Ethan-t. Miután megtörülköztem, magamra kapkodtam a pizsamám, alaposan fogat mostam és egy laza copfba kötöttem még kissé nyirkos hajam. Vettem egy mély levegőt és visszamentem a szobámba. A fiú egy polcról levett könyvet lapozgatott az ágyam szélén ülve. - Szeretem azt a regényt.

- Megleptél... Nem is tudtam, hogy érdekelnek a háborúval kapcsolatos történetek - mosolygott kíváncsian, miközben maga mellé rakta a kötetet. Papucsomat lerúgva másztam oda Ethan mellé és törökülésbe fészkeltem magam. Terapeutám is hasonlóan tett, majd könyökét megtámasztotta a combját s fejét a tenyerébe hajtotta. - Az első vagy a második világháborús sztorik érdekelnek jobban?

- Második. Hitler érdekes figura volt - Ethan egyetértően bólogatott. Jóformán az egész estét végigbeszéltünk, pontosabban én jártattam számat s ez mindkettőnket meglepte. Szóba kerültek az elméleteim; néhányat percekig vitattam a terapeutával. A háborús témát a mai világszemléletünk követte, ami magába foglalta a filmes, a zenei és az irodalmi érdeklődést.
- Még nem olvastál végig egy romantikus regényt? - hitetlenkedett a fiú, én pedig megráztam a fejem. - A korod béli tinik odavannak egy olyan könyvért.
- Mint már mondtam, rühellem a picsogós, nyálas sztorikat... Feltéve, ha a karakterek harcolnak benne vagy ilyesmi - ásítottam egyet s beletúrtam hajamba. Ethan arrébb ült az ágyam melletti székre, míg én bebújtam a takaró alá. Zavartan alsó ajkamba haraptam és úgy szólítottam meg a fiút. - Ez az ágy elég nagy mindkettőnknek. Nem kell a széken éjszakáznod.
- Biztos vagy benne? Én megvagyok itt is - bizonygatta. Megforgattam a szemeimet s felsóhajtottam.
- Komolyan gondoltam, Ethan. Megosztozom veled az ágyamon - egy rövid mérlegelést követően lerúgta magáról bakancsát s a farmerját a székre hajtva befeküdt mellém a takaró alá. Arrébb csusszantam, hogy kényelmesen elférjen és leoltottam a kislámpát. - Jó éjt!
- Neked is, Beth! - suttogta. Pár perc elteltével már csak a szuszogását lehetett hallani. Egy ideig a plafont bámultam, néha-néha rápillantottam a mellettem alvóra. Próbáltam aludni, de nem bírtam. - Ethan...
- Nem tudsz aludni? - kérdezte álmosan, én pedig hümmögtem egyet.
Elkezdtünk semmiségekről beszélgetni, miközben körém fonta karjait. Félénken a mellkasába fúrtam a fejem s lassan elbóbiskoltam. Tompán éreztem, hogy egy puszit nyomott a hajamba és szorosabban ölelt.

***

Reggel kipihenten ébredtem, de Ethan már nem feküdt mellettem. Őszintén szólva örültem, hogy itt maradt velem tegnap. Csak reménykedni tudok abban, hogy nem kürtöli világgá, mert a lányok kicsinálnának engem.  

Sziasztok!

Itt is lenne a folytatás... Remélem, ehhez már írtok majd! Higgyétek el, nem akaratoskodni akarunk vagy ilyesmi, de örülnénk a véleményeknek! :) További szép estét, jó hétvégét és kitartást a jövő héthez! :) Pusszpáá evribádii,

Macy

8. fejezet

A pizza-nap utáni reggeleim mindig ugyan olyanok. Megmozdulni is alig bírok, annyit ettem tegnap. Persze minden hónap legjobb napja szokott lenni, mert végre valami ehetőt kapunk, de a másnapok... 

Ma délután színházba megy a csoport. A tökéletes Ethan Morris ezt is elintézte... Igen, ez ironikus volt. Semmi kedvem nincs hozzá, de sajnos minden csoportfoglalkozás kötelező, így nincs választásom. Ennél remekebb nem is lehetne a nap... Amúgy is morcosan keltem, de mostanra minden életkedvem elment. Hát még az előadás után. 

Ha nem lenne elég, hogy egész délután szenvedni fogok, még ki is kell hozzá öltözni. Lányoknak szoknya kötelező. Sőt, CeCe még a magassarkút is rám erőltette. Szerencsémre a ruhát engedte, hogy én válasszam ki, hiszen ha rajta múlna, vattacukorként kellene mennem. Egy kék-fekete ruhát választottam, melyhez illett a barátnőm által kiválasztott fekete lábbeli. Mivel odakint hét ágra süt a nap, így nem vettem fel mást. A sminket sem vittem túlzása. A hajamat szabadon hagytam, mivel sem kedvem, sem pedig időm nem volt bármit kezdeni vele. Így is késésben voltam. Egy fekete táskába tettem a telefonom, valamint pár zsebkendőt és késznek nyilvánítottam magam. A társalgóba indultam, hiszen ott találkozunk.
- Úr Isten! Gyönyörű vagy! - támadott le CeCe, és legnagyobb bánatomra hangosan közölte mondanivalóját, mert többen felém néztek. Nem foglalkozva a pillantásokkal végigmértem barátnőmet. Csodásan festett. Köztudott tény, hogy imád kiöltözni, és eddig még egyszer sem nyúlt mellé.

- Hölgyeim, mindannyian készen állnak? - élesen beszívtam a levegőt, amikor meghallottam a hátam mögül Ethan hangját. Akaratlanul is a hang irányába fordultam; a látvány picit lesokkolt. Fekete zakó, hozzáillő nadrággal és mellénnyel, hófehér ing és fekete nyakkendő. Az elegáns hatást egy fekete,lakozott cipővel tetőzte. CeCe-t is megvigyorogtatta a napszemüveg, ami a mellénye nyakába volt akasztva. Merengésemből Ethan kíváncsi tekintete szakított ki. - Gyönyörű vagy, Beth. 

- Köszönöm - mondtam kimérten. Attól, hogy esetleg elnyerte a tetszésemet az eleganciája, még nem fogok elolvadni a bókjaitól. - Te is csinos vagy... Bár, nem tudom, a nőknek szokás-e ilyet mondani egy férfinek... 

- Most az egyszer tekintsünk el az etikettől - mosolyodott el.

Az intézet előbb már várt ránk a busz, ami direkt nekünk lett bérelve. Természetesen CeCe mellett ültem, ám mivel hajlamos rosszul lenni út közben, ő ült az ablak mellé. A másik üléssor teljesen megtelt, mindenki Ethan oldalára akart ülni. Terapeutánk az én ülésemmel párhuzamos ülésen foglalt helyet, vagyis pontosan mellettem ült, ha az apró rést nem vesszük figyelembe az üléssorok között.

- Lehetek majd koszorúslány? - kérdezte CeCe, mire hatalmas szemekkel meredtem rá. - Most mi van? Látom a jövőt! - vigyorgott, mire gyengéden vállon ütöttem. - Lesz egy nagy házatok, kilenc gyereketek, és még én is rajtatok fogok élősködni. Folyamatosan a nyomodban leszek, és azt fogom mondogatni, hogy én megmondtam... - mesélt tovább, én pedig csak a fejemet ráztam. Hogy fér el ennyi hülyeség egy emberben? 

A színház előtt állt meg a busz. Mindenki kiszállt, és vártunk, ameddig Ethan elment a jegyekért. Meglepő módon páholyokban kaptunk helyet. Négyesével lehetett elfoglalni a páholyokat. CeCe-vel és két másik lánnyal kerültem egy helyre. A Macskák című musicalt néztük meg. 

Emberi tulajdonsággal felruházott állatok életét mutatja be a darab. Ki az az idióta, aki önszántából megnézi? 

Mindenkinek nagyon tetszett, főleg barátnőmnek. Én szenvedtem. Próbáltam aludni, de nem tudtam. Nem volt kényelmes a szék, az előadás szörnyű volt. Amint meghajoltak a szereplők, rögtön felpattantam és a folyosóra siettem. Nem bírtam tovább.

- Nagyon jó volt! - visított fel CeCe, mikor beért. Többen furcsán néztek ránk, de nem érdekelte. 

- Ilyen szörnyű másfél órám még soha nem volt - morogtam. Éneklő, táncoló macskák? Miért?!

Lassan a többiek is kiértek. Ethan megvárta, ameddig elcsendesülünk, majd megszólalt. 

- Körülbelül fél óra múlva ér vissza a busz, addig a színház kertjében szabad program. 

Rögtön megindultam, hiszen szükségem volt a friss levegőre. Szerintem macskákkal fogok álmodni, ahol meg akarnak enni, vagy csak énekelnek. Nem is tudom, melyik lenne a rosszabb.

- Beszélnünk kell - mondta barátnőm, mikor leültünk egy padra a kertben.

Hatalmas volt. Tele virágokkal, fákkal. A pázsit a zöld tökéletes árnyalatában pompázott, ám ami a legjobban tetszett, az az apró szökőkutak és halastó volt.

- Mondjad - ráncoltam a szemöldököm. Furcsa volt, hogy ilyen komoly. Hiszen sosem volt ilyen, csak ha tényleg fontos dologról akar beszélni.

- Ígérd meg, hogy nem akadsz ki! - kérte, miközben megfogta a kezem. 

- Kezdesz megijeszteni... - fogalmam sem volt arról, hogy mit akar mondani. Kifújta az eddig bent tartott levegőt. 

- Holnap elhagyom az intézetet - ejtette ki a szavakat. Percekig bámultam rá, pislogás és levegővétel nélkül. Mikor tudatosultak bennem a szavak, szinte hallottam, ahogy koppan az állam a földön. - Előbb el akartam mondani, de nem tudtam, mikor van a megfelelő alkalom! Tudom, hogy... - kezdett bele, de nem érdekelt. Felpattantam, és ott hagytam.

Szinte futólépésben szlalomoztam, nem akartam senkivel beszélni. Egyetlen emberre támaszkodhattam évek óta, erre ő is elhagy. Persze, örülök a boldogságának, meg annak is, hogy kiengedik. De nem teheti ezt velem! Önző vagyok? Igen, előfordulhat. Nem érdekel. 

Egyenesen a színház elé mentem, ahol már várt ránk a busz. Felszálltam, és az egyik leghátsó ülésre vágódtam le. Próbáltam úgy ülni, hogy ne férjen mellém senki sőt, direkt az ablak mellé ültem, hogy CeCe se tudjon ide jönni. 

Lassan mindenki elfoglalta a helyét. Amint megtalált barátnőm tekintete, lemondóan megrázta a fejét, és leült Ethan mellé. Könnyes szemmel bámultam ki az ablakon, nem érdekelt semmi. 

Amint leparkolt az intézet előtt a jármű, rögtön berohantam. Egyenesen a szobámba siettem, az ajtót kulcsra zártam. Abban a pillanatban pont nem érdekelt, hogy tilos. Lerúgtam lábamról a hülye magassarkút. Amint ezt megtettem, kitört belőlem a sírás.

Mikor idekerültem, teljesen egyedül voltam. Az volt életem legrosszabb időszaka. Két évig nem volt senkim. Aztán felbukkant CeCe. Bár voltak problémáit, látszott rajta, hogy nem illik ide. Mivel nem akartam, hogy más is úgy szenvedjen, mint én, rögtön felkerestem. Tizennégy éves volt, pont mint én, mikor ide kerültem. Azóta majdnem egy év telt el. Legjobb barátnők lettünk. Mindent tudtunk egymásról. És most elmegy.

Egy idő után már nem tudtam sírni. A sminkem teljesen elfolyt, az egész arcom fekete volt. A szemem feldagadt, az orrom vörös volt. Nem érdekelt. Kiültem az ablakba. Mindig ezt csinálom, mikor mérges vagyok. Az utóbbi időben szinte minden este.

- Egyedül maradtam - suttogtam magamnak, a kilátást bámulva.

7.fejezet

ETHAN MORRIS

Unottan bámultam kifelé az iroda ablakán, miközben a kedvenc teámat kortyolgattam. Nehezemre esett belátni, de tegnap elcsesztem a dolgokat. Nagyon is. Mégsem bántam meg, hogy elvittem kicsit szórakozni Beth-t. Talán ő úgy fogta fel az egészet, hogy csak a terápia része, én azonban nem. Szerettem volna, ha az intézet falain kívül (is) jól érzi magát, nemcsak a könyveket bújva.

Rendkívül meglepett az, hogy Beth kihallgatott minket - amikor Paul-l veszekedtünk az irodájában - és leüvöltötte a fejem. Még most is tisztán cseng a fülemben rekedtes, dühtől remegő hangja. 

Természetesen arról is tudtam, hogy nem lesz ott a tegnapi foglalkozáson, mert a nagynénje elvitte vásárolni meg ilyenek. Furcsa volt, hogy mindegyik lánnyal szóban beszélgettem, nem pedig írásban.

5 perccel a foglalkozás előtt már a társalgóban vártam a csoport tagjait. A mai terápiát a kertben fogom tartani, ahol jógázni is fogunk. Legalábbis tervezem.

- Imádom Helen-t. Egy igazi divatdiktátor - hallottam meg CeCe hangját. Szemeim elkerekedtek, amikor megláttam a mellette sétáló Beth-t. Hosszú, barna haját felváltotta a szőke, rövidebb. A hosszú csőnadrágot rövid farmersort, a fekete felsőt pedig világosabb árnyalatú cserélte fel. Az eddig is kifogástalanul gyönyörű lány még gyönyörűbb és ellenállhatatlanabb volt. Tetőtől talpig végig mértem Liz-t, aki felvont szemekkel meredt rám. CeCe kuncogva oldalba bökte barátnőjét. - Én mondtam, hogy mindenkit lehengerelsz majd.

- Biztos nem vagytok rokonok Hel-l? Mert lassan kezdem azt hinni, hogy a fiatalkori énjével vagyok összezárva nap, mint nap - rázta meg fejét elfojtott mosollyal Beth. - Mindketten éltek-haltok a divatért, a sorozatokért és... Ó, a pasikért.

- Fogalmam sincs, lehet - rántott vállat lazán a fiatalabbik lány, majd odajött hozzám. Beth várakozóan nézett minket, de nem jött oda hozzánk. - Mi a mai program?

- Mivel jó az idő odakint, ezért egész délután a kertben leszünk. Jógázunk és ha lesz kedve a társaságnak, kertészkedhetünk is. Beszélgethetünk arról, kinek melyik a kedvenc virága, esetleg van-e külön kötődése hozzájuk... - mosolyogtam rá CeCe-re, aki bólintott egyet s felsóhajtott.

- Sajnálom, ami Lizzie meg közted történt. Tisztában vagyok vele, hogy Liz kicsit túlreagálja a dolgokat. Hihetetlenül makacs, ezért nehéz meggyőzni a más igazáról. De higgy nekem, nemsokára megbékél és újra minden klappolni fog köztetek - veregette meg a vállam, én pedig mosolyogva biccentettem és elmormoltam egy Köszönöm-t.

***

A közel félórás jógát követően a kertészek segítségét kérve kertészkedtünk egy keveset. Beth egész végig kerülte a tekintetem, nem szólt hozzám és ha megpróbáltam közelebb menni hozzá, unottan arrébb sétált. Reménytelenül felsóhajtottam; nehezebb lesz rendbe hozni a dolgot, mint ahogy azt gondoltam.

- Ne add fel! - termett mellettem CeCe, ajkain biztató mosollyal. Néha eltűnődöm azon, miért került ő az intézetbe... Állandóan mosolyog, mindenkivel kedves és megpróbálja a másikat az élet napos oldala felé terelni. - Csak időre van szüksége, ennyi az egész.

- Tiszteletben tartom, de legalább meghallgathatna - mormoltam a hajamba túrva, miközben arrébb ballagtunk a csoporttól. - Semmilyen rossz szándékom nem volt és nem is a kezelés miatt vittem el szórakozni, csupán azt akartam, hogy Beth végre kicsit kimozduljon a megszokott környezetből és jól érezze magát.

- Mivel nem voltam ott és nem is hallgatolóztam, így ehhez nem tudok hozzászólni. De azt tudom, hogy Liz nehezen bízik meg az emberekben és ha olyan vágja át, akiben megbízhatna, akkor az egész romba van döntve - alsó ajkamba haraptam. Értékelem CeCe biztatását, de ezzel egy picit lehangolt. Picit? Mégis kit akarok átverni? - Azért ne keseredj el, jó?
- Könnyű azt mondani - húztam el a számat, majd felsóhajtottam. Beth tekintete lyukat égetett a hátamba, de amikor felé fordítottam a fejem, a virágoknak szentelte figyelmét. - Én igyekszem... Próbálok mindenki kedvére tenni és tessék, ezt kapom cserébe.
- Ethan, elég! Úgy sopánkodsz, mintha valami háborús bűnt követtél volna el... Hagyd abba! - szólt rám visszafojtott kuncogással, én pedig elhallgattam. Beth és CeCe totális ellentétei egymásnak: míg Liz csendes és visszahúzódó, addig a barátnője rettentő szókimondó és magabiztos. Az ellentétek vonzzák egymást, nemde?!

***

Nyúzott és feszült voltam. Majdnem végigbeszélgettem a foglalkozást Beth legjobb barátjával, ami felért egy szerepcserével. CeCe volt a terapeuta, én pedig a páciense. Bevallom, furcsa volt más szemszögből nézni a dolgokat.

- Héj, figyelsz te egyáltalán? - zökkentett ki gondolataimból Katherine, miközben jóízűen falatozott a pizzájából. Ó, igen. A híres-neves, minden hónapban egyszer megrendezett Pizza-nap... Egy adott nap estéjén nem a konyha, hanem az intézet lakói, orvosai és ápolónői intézik a vacsorát. Összedobnak annyi pénzt, hogy elegendő étel jusson minden asztalhoz. - Ethan?!

- Persze, figyelek. Az unokahúgod rémálmairól beszéltél, ugye? - kérdeztem a számat megtörölve, miután beleharaptam a még gőzölgő szeletbe.

Nem igazán szeretek evés közben beszélni, de nem akartam megbántani Katherine-t. Kedves, tisztelettudó és bájos nő, aki csak az unokahúgáért aggódott. Orvos - tanonc - létemre kutya kötelességemnek éreztem, hogy valami tanácsot, esetleg biztatást adjak... Ha jobban belegondolok, mégse kell olyan nagyon a tanultságomra támaszkodnom. Emberből vagyok én is, aki szeret segíteni másoknak. Ilyenkor nem az eszemre kell hallgatnom, hanem a szívemre. Legtöbb esetben persze.

Sziasztok!

Szomorúan és csalódottan érkeztem a folytatással... Ria-val úgy érezzük, nem szeretitek a történetet... Mivel nincsenek vélemények, így csak találgatunk :3 Kérünk titeket, írjatok! Lehet csetbe is vagy ide a bejegyzés alá is :D Beszélgettünk a kommentárhatárról is, de mégsem vezetjük be :) DE kérünk minden kedves olvasót, hogy írjon!! :$ Mindenesetre köszönjük az 5 pipát :3 További szép estét, hétvégét és hetet kívánunk! Pusszpáá evribádii,

Macy

6. fejezet

Egy csillagos, kissé elnyűtt pulcsiban, egy szaggatott nadrágban és egy tornacipőben ácsorogtam a tükör előtt. Időnkét bele-bele túrtam a hajamba, de akkor is olyan semmilyen volt. Más szóval nem tudnám jellemezni. Egyszínű barna, egy kicsivel a vállam alá ér. Unalmas. Egy ideges sóhajtást követően kifésültem az alváskor keletkezett gubancokat, majd az ágyamra ültem és az immáron bekapcsolt laptopra koncentráltam. Mivel nem volt semmi dolgom, és a csoportfoglalkozás is csak később fog kezdődni, így arra a döntésre jutottam, hogy sorozat maratont tartok. Természetesen kedvenc sorozatomat választottam, az Így jártam anyátokkal-t. CeCe-t direkt nem hívtam, hiszen pontosan tisztában vagyok azzal, hogy nem különösebben rajong ezért a sorozatért. Valószínűleg valamelyik vámpíros, vagy farkasos sorozatra csorgatja a nyálát most is. 

***

Majdnem egy évaddal, és sok ferge-most figyelj!-teges ötlettel később már nem bírtam tovább egy helyben maradni. Elzsibbadt végtagjaimat megmozgattam, majd úgy döntöttem, hogy sétálok egyet. Mivel kint szakad az eső, így be kellett érnem a folyosókkal. CeCe-hez is benéztem, ám hozzá szólni sem lehetett, mivel állítása szerint éppen a 'legizgalmasabb' résznél tart. Így tőle gyorsan búcsút kellett vennem, és folytattam utamat. A társalgóban lézengtek páran, ám a legtöbb csoportnak most volt a terápiája, így nem voltak sokan. 

Jobbnak láttam, ha visszatérek a szobámba, hiszen a fal bámulása is izgalmasabbnak bizonyult, mint az egész intézet. Már éppen indultam volna vissza, ha nem hallok meg pár ismerős hangot az egyik iroda felől. Ahogy közelebb értem rögtön rájöttem, hogy a hangok Mr Morris irodájából jönnek. Mivel az ajtó résnyire volt nyitva, mindent tisztán hallottam. 

- Előbb meg kellett volna kérdezned! - emelte fel még jobban a hangját az intézményvezető. -  Bármi baj történhetett volna, tisztában vagy ezzel?! És az az én felelősségem lett volna! Mikor nem is tudtam róla! 

- Nem történt semmi baj, vagy igen? - vágott vissza... Ethan. Kezdett érdekelni a dolog.

- Nem érted a lényeget! Csak azért, mert Morris a vezetékneved, még nem tehetsz meg mindent! Ahogyan én sem! Te is tudod, hogy fiamként szeretlek, de nem értem, hogy 19 éves létedre hogy lehetsz ilyen makacs. Nem érzed a tetteid súlyát?!
- Miért kell ezen ennyire felkapni a vizet?! Az ég világon semmi baj nem történt, sőt! Még jól is érezte magát! Ahányszor láttam, sosem volt olyan boldog, mint tegnap este. Mellesleg, ő is egyetért azzal, hogy az intézeti kaja szörnyű - mondta terapeutám és az utolsó mondatánál esett le, hogy a vita rólam szól. 

- Itt most egyáltalán nem arról van szó, hogy a szakácsok milyen munkát végeznek! - még a folyosóról is látható volt, hogy kidagadnak az erek az idősebbik Morris nyakán. - Az engedélyem nélkül kivittél egy embert az intézetből, fel tudod ezt fogni? 

- Tudod mit? - állt fel Ethan. - Túlreagálod a dolgot, de nagyon! Mikor nem történt semmi. Sőt! Meg kellene köszönnöd, hogy azt tettem tegnap, amit. Szerintem még jót is tett az állapotának! 

Terapeutám nagy hévvel vágta ki a résnyire nyitott ajtót, így szemtől szembe kerültünk egymással. Pár másodpercig csak bámultam a csodálkozástól kitágult szemeibe, majd a szó legszorosabb értelmében elrohantam. Az úti célom természetesen a szobám volt, és átkoztam az egész intézetet, amiért nem lehet kulcsra zárni az ajtókat. Az igazság az, hogy szörnyen ostobának éreztem magam abban a pillanatban. És az is voltam.

- Beth, várj! Hadd magyarázzam meg, kérlek! - hallottam meg magam mögött azt a hangot, amire egyáltalán nem voltam kíváncsi. Mielőtt beléptem volna a biztonságot nyújtó négy fal közé, megtorpantam és szembe fordultam terapeutámmal. - Félreérted az egészet... - kezdett bele a sablonos magyarázkodásba.

- Elmondanád, hogy ezen mit lehet félreérteni? Sőt, tudod mit? Inkább ne mondd el, mert nem érdekel! Istenem, akkora idióta vagyok, hogy tegnap azt hittem, hogy tudsz jó fej is lenni! Mekkorát tévedtem - túrtam bele a hajamba. - Elegem van abból, hogy itt mindenki hülyének tart, hogy úgy kezelnek, mint egy beteg embert, mikor nem vagyok az! Ne akard nekem megmondani, hogy mi jó az állapotomnak, meg mi nem, mert nincs olyan, hogy állapotom! Menj, keress mást akinek elcseszed a napjait, a többiek még örülnének is neked. De engem hagyj békén! - üvöltöttem le a fejét, majd a megszeppent Ethan-t otthagyva siettem be a szobámba. Hogy a kis kirohanásom még hatásosabb legyen, jó hangosan becsaptam magam mögött az ajtómat.

Hogy is hihettem azt, hogy tényleg azért volt a tegnap este, hogy jól érezzük magunkat?! Már abban a percben, hogy elhívott tudnom kellett volna, és egyszerűen nemet mondani. Most bizonyára a kifakadásomat végighallgatók mind azt hiszik, hogy hivatalosan is bolond vagyok, de nem érdekel. Ki kellett adnom magamból. 

A gondolataimból a telefonom csörgése zökkentett ki. Nem is néztem meg, hogy ki az, rögtön felvettem. 

- Drágám! Öt perc múlva ott vagyok érted és elviszlek egy kis csajos napra. Hozhatod a kis barátnődet is, megbeszéltem mindent Mr Morris-sal - hallottam meg Helen néni vidám hangját. A hír, hogy végre kiszabadulhatok innen - igaz, hogy csak pár órára - feldobott, ám a Morris névre gombóc keletkezett a torkomban. 

- Később lenne még egy csoportterápia... - motyogom halkan.

- Tisztában vagyok vele, de ma nem kell menned! Na menj, szedd össze CeCe-t és találkozunk a bejáratnál! - bontotta a vonalat bolondos nagynéném. 

Idegesen fújtam ki az arcomból a rakoncátlan tincseket, majd a táskámba tettem a telefonomat, zsebkendőt és egyéb fontos dolgokat. Amint ezzel megvoltam, rögtön barátnőm szobájához mentem. 

- Csajos nap, Helen-nel! - amint kimondtam a nevet, arca rögtön felvirult. 

Össze szedte a legfontosabb dolgokat, majd a bejárathoz siettünk. Az oly régen látott fekete autó már kint várt ránk. Mivel még mindig ítélet idő volt, ezért odarohantunk a kocsihoz, és mindketten bevágódtunk a hátsó ülésre.

- Jó látni titeket lányok! - nevetett a kormány mögül nagynéném, majd elindultunk. - Mit szeretnétek csinálni? 

CeCe rám nézett, várta a válaszomat. Egy ideig gondolkoztam. A könyvesbolt biztos, hogy a program része lesz, ám volt egy dolog, amit még annál is fontosabbnak tartottam.

- Menjünk fodrászhoz - jelentettem ki, mire mindketten meglepődtek. Látszott az arcukon.

- Azért szomorú, hogy lemaradok a terápiáról. Nem, Liz? - bökte meg a vállamat barátnőm. Amint eszembe jutott az a személy, rögtön elment a kedvem mindentől.

- Tragédia - forgattam meg a szememet. Meglepne, ha még ahhoz a csoporthoz tartoznék a mai incidens után...

- Na jó, ki vele. Mi a baj? - fordult hátra Helen, mikor leparkolt a fodrászat előtt.

- Tuti, hogy Ethan a baj - vigyorgott CeCe, mire vállon legyintettem. 

- Ha azt mondom, hogy leüvöltöttem a terapeuta fejét mert egy idióta, az bajnak számít? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

Mind a ketten meglepetten bámultak rám, majd úgy döntöttek, hogy inkább hanyagolják a témát. 

- Bemegyek, megnézem mennyien vannak. Ti addig nézzetek szét a plázában - mutatott Helen a mellettünk álló épületre. Mind a ketten bólintottunk, majd kiszálltunk az autóból és az üzletsor felé vettük az irányt.

- Ez hogy állna? - bökött a kirakatban lévő csipkés ruha felé CeCe.

- Bizonyára csodásan festenél benne - mosolyogtam rá. Kevés az olyan ruha, ami rajta nem mutat mesésen.

- Nem nekem, neked! - mutatott rám. Elfintorodtam. - Mi ez az arckifejezés? Úgyis megvetetem neked Helen-nel! - vigyorgott rám, majd megragadta a kezem. - Menjünk, a fodrász már vár!
Mikor beértünk az épületbe nem láttam túl sok embert, így biztos voltam benne, hogy hamar végezni fogunk. 

- Szóval, milyen hajat szeretnél? - ültetett le az egyik tükör elé fodrászom, Sophie.
Változásra volt szükségem. Valami nagyra. Viszont, kezdetnek ez is megteszi.

Sziasztok!

Kezdenék egy kis bejelentéssel: a részek ezentúl hétvégente érkeznek majd az iskola miatt. Hamarosan ki fogok tenni egy erről szóló modult is, ahol nyomon követhetitek a fejezetek érkezésének időpontjait. Köszönjük az előző részhez érkezett 3 kommentárt, a 4 pipát és a 13 feliratkozót! Kérünk minden kedves erre járót, hogy írjon vagy pipáljon a fejezet alá, mert csak onnan tudjuk, hogy tetszik-e vagy éppen nem a történet :3 Nem akaratoskodunk, semmiféle kommentárhatárt sem akarunk felállítani, de jólesne mindkettőnknek egy kis bátorítás, esetleg építő kritika :) Amint lesz érdeklődő, illetve Macy-nek egy kis ideje, érkezik a folytatás a jövő hétvégén :D 

Ria. xx

5.fejezet

Az intézet kertjét naplemente után földbe szúrt, vízálló fedővel állított lámpák világítják meg. Sokkal hangulatosabb, mint a hosszú utcalámpák. A levegőben még mindig érezni lehetett a víz és a virágok egyvelegét; nemrég locsolták fel a füvet meg a többi növényt.
Nem nagyon tudtam koncentrálni, hogy hova lépek, mert Ethan valósággal húzott maga után. A föld süppedéséből utalva a frissen palántált virágokat tiporhattuk le.
- Elviszlek kajálni. Láttam, hogy nem valami sokat ettél a vacsorából - nézett rám kedvesen, mire megforgattam a szemem. - Lefogadom, hogy éhes vagy.
Aprót bólintottam és magamban elkönyveltem, hogy Ethan igazán figyelmes agyturkász. Amikor odaértünk a srác kocsijához, szó szerint lecövekeltem a járda közepén. Egy hófehér Lamborghini parkolt a járdaszélen, a tulajdonosa pedig rekedtesen kuncogva figyelte reakcióm.
- Jöhettem volna biciklivel is, de egy picit messze lakom innen - nyitotta ki az anyósülés felőli ajtót és megvárta, míg beülök a csodajárgányba. Beleszerettem az autóba, már ha ez lehetséges. Az a fajta elegancia, ami kívülről és belül jellemezte, másodpercek alatt elnyerte a tetszésem. Elbűvölve kapcsoltam be a biztonsági övem, miután Ethan beült mellém. - Tetszik?
Biccentettem egyet, a fiú pedig büszkén elmosolyodott. Útközben zenét hallgattunk; Ethan az útra koncentrált s közben a kormányon dobolt az ujjaival a ritmusra. Rendkívül válogatós vagyok zene terén is, de ami a rádióból szólt, kifejezetten tetszett.
- Meg is érkeztünk - parkolt le negyed órával később egy gyorsétterem előtt a terapeuta. A hasam nagyot kordult, amikor beültünk egy eldugott kis box-ba. Ethan leadta mindkettőnk rendelését, aztán leült mellém és elővette a telefonját. - Van egy ötletem és ahhoz kellene a te mobilod is.
Értetlenkedve elővettem a pulóverem zsebéből, a fiú pedig elvette tőlem. Fél perc múlva halk pittyegés jelezte, hogy üzenetet kaptam. A fejemet ráztam, mikor Ethan mosolyogva visszaszolgáltatta a készüléket. Elolvastam a srác rövid mondanivalóját:

Ha beszélgetni szeretnél vagy csak jelezni akarsz valamit, így bátran megteheted. Sosem kapcsolom ki a telefonom. Kereshetsz éjjel-nappal. 

Bólintottam, ezzel tudatva Ethan-nel, hogy elolvastam és értékelem a gesztusát. Amíg a rendelést vártuk, üzeneteket váltottunk egymással. Megkérdezte, hogy milyen műfajú könyveket szoktam leginkább olvasni, milyen zenéket hallgatok és van-e olyan előadó, akire felnézek.
- Köszönjük - nézett a pincérlányra a fiú, aki ránk mosolygott és odasietett egy másik asztalhoz. Összefutott a nyál a számban, ahogy falatozni kezdtünk. Vacsorapartnerem arcát le kellett volna fényképezni, olyan idióta és mégis aranyos fejet vágott. - Úgy tűnik, ez a kaja jobban ízlik neked, mint ami az intézetben van.
Hevesen bólogattam, közben belekortyoltam a jéggel teli kólámba. Miután végeztünk az evéssel, elmentünk sétálni a közeli parkba. A Hold az ég tetején trónolt, a csillagok pedig körbevették őt. A levegő kissé csípős volt, így felhúztam a pulóverem cipzárját és még a kapucnit is a fejemre húztam.
- Fázol? - simított végig karomon Ethan, mikor leültünk egy padra. Biccentettem egyet, a fiú pedig a vállamra terítette a bőrdzsekijét. Észrevétlenül szippantottam magamba férfias kölnijének aromáját. - Amikor legutóbb egy lánynak adtam a dzsekim ugyanezzel az indokkal, ledobta magáról, mert állítása szerint kiütései lesznek a műbőrtől...
Elmosolyodva hallgattam a srác vicces, elcseszett randijairól szóló történeteit. Meglepett, hogy nekem mesélt ilyeneket, hiszen alig ismer.
- Mit szólnál, ha elmennénk moziba? - vetette fel ötletét nem sokkal később. Mosolyogva megrántottam a vállam. - Ebből nehéz leszűrnőm, mire gondoltál.
Felsóhajtottam s elővettem a telefonom, majd leírtam a gondolataim Ethan-nek:

Nekem mindegy, csak ne kerüljünk bajba. Tudod, hogy milyen szigorú a nagybátyád és az intézet szabályzata.

- Ne aggódj! Mindent kézben tartok - kacsintott rám és ismét bevetette azt, amit nemrég a szobám ajtaja előtt. Felém nyújtotta karját és várakozóan belefúrta tekintetét az enyémbe. Zavartan elfogadtam jobbját, aztán elindultunk vissza a kocsihoz. Miután bekötöttük magunkat, Ethan gázt adott.

Kezdett feltűnni, hogy nem a megszokott útvonalon vagyis nem a mozi irányába megyünk. Tekintetem a mellettünk elhaladó épületeket között cikázott. Mind-mind ismeretlen volt számomra. Úgy fél óra múlva Ethan letért egy földes útra. Egy hosszú ösvényen haladtunk végig, melyet hatalmas erdőség vett körül.
- Még mielőtt azt hinnéd, hogy elhoztalak az Isten háta mögé és a csomagtartóban levő balta segítségével kinyírlak, ami természetesen nem igaz - tette hozzá nevetve, mire felhorkantottam és belebokszoltam a karjába. Ekkor arcom lángba borult a felismeréstől; még mindig rajtam volt a dzsekije. - Semmi ilyesmiről nincs szó. Csupán eljöttünk egy... Autós moziba.
S mire kimondta, le is parkolt egy öreg Wolfsvagen bogár és egy '65-s évjáratú, azúrkék Chevy mellé. Ajkaim izgatott mosolyra húzódtak. Előkaptam a telefonom és elküldtem egy kérdést Ethan-nek:

Melyik filmet nézzük? :3

- Egy igazán klasszikus darabot, a West Side Story-t - nézett rám mosolyogva, nekem pedig még szélesebb lett a vigyorom. Az egyik kedvenc filmemről volt szó. Ethan hátranyúlt az ülés alá, aztán az ölembe pottyant egy popcorn-s zacskó. - Mit ér egy jó film kukorica nélkül?
Egyetértően bólintottam s vártam, hogy elkezdődjön a WSS. Halk sikoly tört fel belőlem, mikor az ülésem hátrébb dőlt. Terapeutám bocsánatkérő mosollyal tekerte hátrébb mindkettőnkét, hogy kényelmesebb legyen.
A film sokadjára is fantasztikus volt, egyszerűen elragadott az a modern Rómeó és Júlia szemlélet, amit felhasználtak. A tánc- és zenebetétek mind-mind telitalálat volt, mondjuk a vége elszomorított. De lássuk be: a főhősök kapcsolata alapból kudarcra volt ítélve már az elején.
Amikor elsötétült a vászon, mindketten felsóhajtottunk. Ethan félig felém fordult, miután a hátsóülésre dobta az üres popcorn-s zacskókat.
- Ideje, hogy visszavigyelek az intézetbe - mondta szomorúan, mire bólintottam egyet. Furcsa ezt mondanom, de kifejezetten jól éreztem magam. Ezt azonban nem árulom el senkinek, hiszen ismerem a benti lányokat s rögtön nekem ugranának, ha megtudnák. Feltűnt, hogy bejön nekik a terapeuta, így nem adom meg nekik azt a lehetőséget, hogy még jobban eltiporjanak.
Az intézethez közel van egy szupermarket, ahova Ethan-nek be kellett mennie. Én inkább a kocsiban maradtam és felhívtam CeCe-t.
- Hol vagy? A nővérek állandóan engem faggatnak, kész agyrém - morgolódott, persze csak megjátszva az egészet.
- Ethan elvitt kajálni, aztán megnéztünk egy filmet az autósmoziban - mondtam röviden és tömören. - Most itt vagyunk a szupermarketnél, Ethan éppen vásárol. Folyton azt figyelem az ablakból, mikor kell letennem a telefont.
- Szóval te kimaradtál a shoppingolásból? Hm, én szívesen körbenéztem volna egy olyan félistennel a fehérnemű osztályon, mint a dilidokink - magam előtt láttam CeCe idegőrlő vigyorát, amivel könnyen fel tud mérgesíteni. És ezek a megjegyzések... Kikészülök! - Mi van, ha neked is vesz valami szexis csipkecsodát?
- CeCe, kérlek! Semmi sincs köztem és Ethan között, hiába kombinálsz! - mordultam rá, majd nyeltem egy nagyot. Az említett fiú egy jól felpakolt bevásárlókocsival lépett ki a bolt ajtaján. - Most le kell tennem, később beszélünk!
- De... - meg sem várva válaszát, kinyomtam a telefont és zsebre vágtam. Találomra bekapcsoltam a rádiót és úgy tettem, mintha egész végig zenét hallgattam volna.
- Indulhatunk? - ült be mellém Ethan, én pedig felvontam a szemöldököm. Én eddig se akartam sehova se menni, ő erőltetett rám mindent. Ami jól sikerült, azt hiszem. - Hallgatás beleegyezés.
Az út további része csendben telt. Se a rádió, se Ethan nem szólalt meg. Amikor a fiú leparkolt az intézetnél, felsóhajtott.
- Ha nem bánod, bekísérnélek - szállt ki a járműből közvetlen utánam. Lassan sétáltunk végig a folyosókon, melyek erős fényben úsztak. Az éjszakára beosztott nővérek megkönnyebbülten sóhajtottak fel a nővérpultnál, mikor megláttak minket. Amikor a szobámhoz értünk, szembe fordultam Ethan-nel és odaadtam neki a dzsekijét. - Igazán jól állt neked, Beth.
Elmosolyodtam s a telefonom segítségével megszólaltam, írásos formában:

Köszönöm. A vacsit, a filmet és a kabátot. Jó éjt, Ethan!

- Neked is - simított végig a vállamon, én pedig felsóhajtottam és bementem a szobámba. Átöltöztem pizsamára, aztán lekapcsoltam a villanyt s kivételesen olvasás nélkül el tudtam aludni.

Sziasztok! 

Meghoztam a folytatást, bár kissé csalódottan... Nem vagyok önző, csak szomorú... Nem tetszik a történet? Azért nem írtok meg pipáltok? Le lehet írni, mi a probléma s megpróbálunk korrigálni rajta :) Mondhatni a Ti szavaitok a fizetségünk a fejezetekért cserébe :) Na, de nem kezdek szentbeszédbe... Köszönjük a 2 kommentárt Névtelennek és Linden Sky-nak, a 4 pipát és az 1.800 megtekintést :D Várjuk véleményeiteket, akár kommentár, akár pipa formájában! :) További szép délutánt és jó ünneplést kívánok ♥! Pusszpáá evribádii,

Macy

4.fejezet

Miután otthagytam terapeutámat az irodájában, rögtön CeCe szobája felé vettem az irányt. Mielőtt beléptem volna az ajtón, kopogtam. Barátnőm az ágyán ült és a laptopja billentyűzetét koptatta.
- Milyen volt a külön terápia? - pillantott rám felvont szemöldökkel, huncut mosollyal az arcán.
A szememet forgatva dőltem el mellette, és a szememet lehunyva próbáltam feldolgozni a ma történteket. Pedig a napnak még koránt sem volt vége.
- Olyan undok vagy! - rögtön felkaptam a fejemet ezekre a szavakra. - Veled külön foglalkozik, kedves, aranyos, de te nem értékeled! Ezek mellett pedig még csak elmesélni sem mesélsz el semmit! Pedig barátnők vagyunk! - majdnem komolyan vettem kiakadását, ám megláttam a felfelé görbülő száját.
- Túl sok Gossip Girl-t nézel. Mióta belekezdtél abba a sorozatba, azóta állandóan pletykára éhes vagy. Majdnem olyan, mint Tracy - forgattam meg a szemem, miközben beletúrtam a hajamba.
- Ez fájt! - kapott a szívéhez, mire mindketten felnevettünk.
- De most komolyan, túl sokat nézted az a sorozatot - mondtam levegőért kapkodva s tekintetemet a laptop képernyőjére vezettem. Ajkaimra diadalittas mosoly ült. - CeCe, engem nehezen lehet átverni... És neked pont nem sikerült.
- Még jobban beletiporsz a lelkembe, könyvmoly - mormolta elfojtott vigyorral, miközben elindította a megnyitott részt. - Most pedig, fogjuk be egy kis időre és gyönyörködjünk Chace Crawford szemeiben.
- Ed ezerszer jobban néz ki - motyogtam az egyik párnát a fejem alá gyömöszölve.
A részt befejezve egyet értettünk abban, hogy holnap folytatjuk, hiszen már az utolsó évadnál járunk, így minél hamarabb meg szeretnénk tudni, hogy kicsoda Gossip Girl. Mivel már hat óra múlt, ezért úgy döntöttünk, hogy itt az ideje lemenni vacsorázni.
Az étlapra kiírtak alapján már nem is tűnt olyan jó ötletnek az, hogy lejöttünk, legalábbis számomra. CeCe mindent megeszik, még azt is, amit mindenki más ott hagy. Amint a tálcánkra került az étel, biztos voltam abban, hogy ma sem fogok sokat enni. CeCe leült a szokásos asztalához, míg én is meg keresetem a saját helyemet. Barátnőm boldogan falatozta az ételnek nem nevezhető valamit, míg én inkább tovább passzoltam azt Michael-nek, aki most is örömmel fogadta az adományt.
Egy ideig még elüldögéltem az asztalnál, majd mikor CeCe befejezte a vacsorát - halkan megjegyzem, fogalmam sincs hogyan, de még repetázott is - átvonultunk a társalgóba.
Mivel még legalább fél óránk volt a film kezdetéig, ezért vissza szaladtam a szobámba valami olvasnivaló után. Az ajtóm előtt azonban megtorpantam. A nővérpult mellett egy apró polcot véltem felfedezni, amit eddig még életemben nem láttam. És tele volt könyvvel. Rögtön közelebb mentem, de hozzá nyúlni bármelyik kötethez is, nem mertem.
- Nyugodtan elveheted bármelyiket - hallottam meg magam mellől egy mély hangot, mire megugrottam. Arra nézve a fiatalabbik Morris-sal találtam szemben magam. - Pár itt dolgozóval megbeszéltük, hogy szerzünk be pár új dolgot, hogy az itt lakók hasznosabban töltsék az idejüket. Nem mindenki kertészkedik, mint ti... - vigyorgott rám, mire nekem rögtön elment a kedvem az ú polc felfedezésétől.
Eredeti tervemhez hűen a saját szekrényemről kerestem valamit, amit ugyan már olvastam vagy százszor, mégis imádok. Úgy döntöttem, itt az ideje újra elolvasni az Egy különc srác feljegyzései-t, amit sokan csak a Zabhegyező utódjaként emlegetnek.
Vissza siettem CeCe-hez, aki a kanapén fetrengett. Érkezésemre felkapta a fejét és helyet adva nekem, felült.
- Megint azt olvasod? - bökött a kezemben lévő kötetre, mire bólintottam. - Nem láttad az új szekrényt? Tele van rád váró könyvekkel. Szinte hallom, ahogy szólítanak téged. „Gyerünk Lizzie, olvass el!”
A szememet forgatva lapoztam fel a kötetet és úgy tűnt eléggé belemerültem, hogy csak azt észleltem: elkezdődött a film.

Vonagló, egymáshoz dörgölődző és simuló emberek. '60-s évek béli zene, kacifántosnak nevezhető betűtípusok a szereplők s a cím bemutatása közben... Egy újabb táncos-zenés klasszikus: Dirty Dancing. CeCe egyik kedvence.

- A legjobb táncos vígjáték a Grease mellett - ült le közénk Ethan. Megforgattam a szemeimet s gondolatban káromkodtam egy sort. Már megint mit keres itt és mit akar tőlem, tőlünk? - Kedveled az ilyen filmeket, Beth?

Megráztam a fejem, de azért tekintetem akaratlanul is a plazma tv-re vezettem. 1963-t írunk; a főszereplő, Frances Houseman - becenevén Baby - rövid gondolatmenetébe kukkanthatunk bele, miközben az apukája a Kellerman Hegyi Tó Hotelhoz fuvarozza a családot. A 17 éves lány azt tervezi, hogy a Mount Holyoke College-re fog járni, hogy közgazdaságtant tanuljon, hogy azután belépjen a békehadtestbe. Kissé irritálnak az ilyen filmek. A lány találkozik a táncoktatóval, akinek segít az egyik fellépésnél. Ezután összemelegednek, többször lefekszenek egymással és végül táncolnak a fogadó záróünnepségén. Patrick Swayze karakterét, Johnny-t jóval a buli előtt lopás vádjával elbocsátják; Baby összetörik, ráadásul az apjával is összevesznek. De aztán, mint egy jópofa kis mesében, minden happy end-el végződik. Johnny visszajön a fogadóba és eltáncolja Baby-vel a „táncát”.

- Most ugye azon töröd a buksid, hogy Patrick karaktere a korához képest eléggé jól néz ki? - zökkentett ki gondolataim közül CeCe hangja. Hitetlenkedve meredtem a lányra azzal az amolyan „Ezt te sem gondoltad komolyan?!” nézésemmel. - Tudom, hogy ő járt a fejedben. Hiába tagadod.

Inkább a filmet bámultam és próbáltam figyelmen kívül hagyni barátnőm hülyeségeit. Észre sem vettem, hogy már Baby és Johnny elhagyták hotelt, hogy nyugodt helyen gyakoroljanak. Történetesen egy tószerűségnél.

- Ha gondolod, ezt mi is gyakorolhatnánk - suttogta a fülembe Ethan, amikor az említett jelenetnél járt a film. Néhány másodpercig pislogás nélkül, tátott szájjal meredtem a terapeutára. CeCe felkuncogott mellettem, én pedig bosszúsan felsóhajtottam. - A szüleimnek van egy nyaralója a tóhoz közel, egyszer szívesen elvinnélek oda.
- Egy ilyen ajánlatot vétek lenne elutasítani, Liz - bökött oldalba barátnőm. Megforgattam szemeimet s karba fontam kezeimet a mellkasom előtt. - Makacs vagy, te lány.
- De rendkívül jól áll neki - szólalt meg mosolyogva Ethan, én pedig felmordultam mérgemben. Ez már egyszerűen tűrhetetlen! Az oké lenne, ha a hátam mögött beszélgetnének ilyesmiről...
Fogtam magam és átültem egy másik kanapéra, ahol Michael ült. Őt se kötötte le különösképp a film, így egy képregényt lapozgatott. A dohányzóasztalon egy Ken Follett könyv pihent, amit azonnal magamhoz vettem s olvasni kezdtem.
Amint a film véget ért, rögtön felpattantam a helyemről és vissza indultam a szobámba. Ám ezt sem tehettem meg egyedül, hiszen valaki árnyékként követett. Mikor megálltam, ő is megállt és így tovább. Az ajtóm előtt megfordulva döbbentem rá, hogy összesen tíz centi választ el a most már velem szemben álló fiútól. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, reméltem, hogy elmondja mit szeretne.
- Éppen a kertbe indultam. Csatlakozol? - kérdezte vigyorogva. A szememet forgatva nyúltam a nővérpulton található tollért és jegyzettömbért. Ha sétálok veled, békén hagysz? - firkantottam le a kérdést, majd elé toltam. Mikor elolvasta, vigyora még szélesebb lett. - Mára... Talán - mondta, mire egy ideges fújtatás után kinyitottam az ajtót és beléptem a szobámba. A könyvet az asztalra tettem és a filmnézés előtt levetett pulóveremet magamra kaptam. - Szép a szobád - mosolygott rám. Komolyan?! Egész álló nap mosolyog! Csodálom, hogy nem fáj az arca... - Indulhatunk? - tartotta a kezét, hogy belé karoljak.
Hah! Arra várhatsz.

Sziasztok!

Itt is lennék a soron következő résszel :) Köszönjük az előzőhöz érkezett 3 kommentárt, a 7 pipát, a 11 feliratkozót meg a 700 megtekintést :D Reméljük, ez a fejezet is tetszeni fog nektek! :) Macy igyekszik majd a folytatással :) Szép délutánt kívánunk! :D

Ria. xx

3.fejezet

Másnap reggel a könyvvel a fejem alatt ébredtem, amikor is kopogtattak. Reflexszerűen rávágtam volna egy „Nyitva!” féleséget, de inkább feltápászkodtam a pihe-puha ágyból s odamentem az ajtóhoz. CeCe mosolygott rám vidáman, frissen és üdén.

- Szépséges reggelt, Lizzie! - kuncogva arrébb álltam, hogy betudjon jönni a szobába. Becsuktam az ajtót és a hajamba túrva leültem a lány mellé az ágyra.

- Mitől vagy ennyire feldobva? - kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben a párnának használt, kissé meggyűrődött könyvet az éjjeliszekrényre tettem.
- Mától nekem is Ethan lesz a terapeutám - vigyorodott el, én pedig a név hallatán megforgattam szemeimet. CeCe zavartan felsóhajtott. - A tegnapi miatt pikkelsz rá ennyire?
- Nemcsak a filmnézés játszik közre most, elárulom - mormoltam a takaróm pöckölgetve. - Tracy volt olyan kedves, hogy tájékoztatta Ethan-t a némaságomról... Ez még nem lenne semmi, ha a terápia végén nem marasztalt volna az irodájában és nem kérdezősködött volna. A válaszaimat le kellett írnom.
- Bejössz neki, ennyi - mosolyodott el mindentudóan, mire felhorkantottam. - Ne már, Liz! Te tényleg ennyire magadba vagy fordulva? Nem veszed észre, hogy egy két lábon járó tökéletesség érdeklődik irántad?
- Egy teljes napja ismer - nyögtem fel reménytelenül, de barátnőm nem adta fel. Veséig hatoló tekintettel meredt rám. Megadóan felsóhajtottam. - Jó, tegyük fel az elméleted kedvéért, hogy esetleg megkedvelt engem. Na és? Ki az az elmeháborodott, aki összejönne egy olyan emberrel, mint én?
- Mi van akkor, ha olyannak fogad el, amilyen vagy? Ebben a világban már semmi sem tökéletes - néha eltűnődöm, hogy ez a kiscsaj a korához képest milyen intelligens és rendkívül okos. - Ó, vagy te is álomvilágban élsz, mint egy-néhányan itt, az intézményben?
- Az én világom már régóta borús és álmoktól mentes, CeCe - motyogtam, majd elvonultam a fürdőbe. Gyorsan lezuhanyoztam, megszárítkoztam és felöltöztem. Hajamat kifésültem és egy laza kontyba kötöttem. Lelkes kis barátnőm még mindig az ágyamon üldögélt s a könyveimet nézegette. - Találtál valami érdekeset?
Váratlan felbukkanásom miatt összerezzent és elmosolyodva megrázta a fejét. Miután megágyaztam, CeCe és én csatlakoztunk az aulában reggelizők táborához. Eljött az ideje annak, hogy magamra öltsem a néma lány álarcát - gondoltam.
- Jó étvágyat a hölgyeknek! - haladt el mellettünk ezerwattos mosollyal az arcán Ethan. Haja mint mindig, most is tökéletesen állt s ha jól vettem észre, a mai reggelt se borotválkozással kezdte. Lehajtott fejjel megforgattam szemeimet, CeCe pedig viszonozta a terapeuta üdvözlését.
- Ha nem a legjobb barátnőm lennél, már rég elgyepáltalak volna - szűrte fogai közt a lány, tekintetét szúrósan rám emelve. Értetlenkedve felvontam a szemöldököm. - Oké, hogy visszautasítod Ethan közeledését, de legalább próbálj vele kedves lenni.
Bosszúsan felsóhajtottam, majd belekortyoltam a narancslébe. Hálát adok érte, hogy a gyümölcsleveket frissen facsarva kapjuk reggelente. A tükörtojást általában szalonnával tálalják, ami most valahogy lemaradt. Sebaj - gondoltam -, így is jóllaktam.
- Van kedved kijönni a velem a kertbe sétálni? - termett mellettem CeCe, miután leraktam a tálcámat a többihez. Aprót bólintottam kérdésére, aztán zsebre dugtam kezeimet és elhagytuk az épületet. Egy ideig csendben andalogtunk a rózsabokrok mellett s élveztük a kellemesen meleg napsugarakat. - Várom a terápiát.
- Ennek igazán örülök - suttogtam ironikusan, de mielőtt megszólaltam, a biztonság kedvéért körbenéztem. Nem hiányzott volna, ha rájönnek a titkomra. Az maga lenne a katasztrófa. - Remélem, nem kell ott maradnom a kezelés után az irodájában.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy az Ethan kezelése alatt álló lányok többsége féltékeny rád? Nem hiszem, hogy velük ennyire kivételezne, mint veled. És ez csak egyet jelent: határozottan kedvel téged - csapta össze tenyereit mindentudóan, én pedig elhúztam a számat. - De ezt már mondtam a mai nap folyamán, nem is egyszer.
- Nem tudtam elfelejteni - mondtam hangomra erőltetve némi nyugodtsággal.

***

Jóformán az egész délelőttöt CeCe-vel töltöttem. A kertészek segítségével megmetszettük a rózsabokrokat, füvet nyírtunk, gyomláltunk és szebbnél szebb virágokat palántáltunk. Hogy ne piszkoljuk össze a ruháinkat, kaptunk egy-egy zöld kezeslábast meg szalmakalapot, ami a tűző naptól óvott meg minket. Gerillakommandós tevékenységünket ebédidőben felfüggesztettük, majd az étkezést követően be is fejeztük a palánták meglocsolásával. Összességében jól éreztem magam, de mint az életem során sokszor, most is volt egy aprócska bökkenő. Ethan kémet játszva leste minden mozdulatunkat, természetesen tisztes távolból. CeCe jót mulatott fancsali ábrázatomon.

- Ez már felháborító, komolyan - mondtam legjobb barátnőmnek, miközben átöltöztünk a kertészeknek fenntartott öltözőben. CeCe nevetve megrázta a fejét, majd leültetett az egyik padra s jobb oldalra söpörve a hajam, készített egy gyönyörű fonatot. - Örülök, hogy mulatságosnak tartod a szenvedésem.

- Nem szenvedned, hanem örülnöd kéne - mosolygott rám vidáman, aztán a fonat végén összekötötte barna fürtjeimet egy fekete hajgumival. - Kész is. 

- Köszönöm - álltam fel a helyemről s odamentem a tükörhöz. Elismerően bólogattam és hümmögtem, majd megöleltem CeCe-t. - Menjünk, mert elkésünk a terápiáról.

- Amit nem is nagyon bánnál, igaz? - mondta elfojtott kuncogással barátnőm, én pedig bólintottam egyet. A fejembe lát ez a lány, az egyszer biztos.

10 perc múlva már Ethan irodájában üldögéltünk. Terapeutánk lazán felugrott az íróasztalára, kezeit pedig összekulcsolta az ölében. Rögtön feltűnt, hogy nem visel köpenyt. Fehér pólója lazán tapadt felsőtestéhez és izmos karjaihoz.

- Tetszik a látvány? - hajolt a fülemhez CeCe, mire játékosan oldalba böktem s megráztam a fejem. Oké, nem tagadom. Ethan nem rossz kinézettel rendelkező fiú, sőt. 

- Nos, ugye emlékeztek még, hogy mi a mai téma? - nézett végig a társaságon kérdően felhúzott szemöldökkel és rejtélyes mosollyal. Egy emberként biccentettünk egyet. - Remek. Szeretném, ha elvennétek az asztalról egy lapot meg egy tollat és beszéd helyett leírnátok, milyen démonokkal, rossz szokásokkal küzdötök. Ha valaki kész, nyugodtan adja nekem oda a papírt és megbeszéljük. 

- Liz, a te válaszod nagyon könnyű. Még én is tudom - kuncogott CeCe. Szúrósnak indult pillantással illettem meg a cserfes lányt, majd leírtam a válaszaim. Démonok: alkoholista és nőket bántalmazó férfiak. Rossz szokások: körömrágás és számomra a némaság. 

- Négyszemközt mesélhetnél nekem a démonjaidról - a szívemhez kaptam, mikor meghallottam Ethan hangját mellőlem. Zavartan felnéztem borostás arcára. - Elgondolkodtat, hogy miért ezek a félelmeid.
Aztán odament a többiekhez és elolvasta a gondolataikat. A közel félórás eszmecserét követően Ethan ismertette a holnapi napra tartogatott témáit. Mesélnünk kell a számunkra vidám, felüdülést sugalló benyomásokról, tárgyakról vagy éppen emberekről. Nagyszerű. Ez igencsak rövid és főleg idézőjeles gondolatokból álló jegyzet lesz.

Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem, csak Ethan üldögélt mellettem a kanapén. Hatalmas, csokoládébarna szemei arcomat fürkészték. Alsó ajkát megnyalva meredt a kezében levő papírra, amin egyből felismertem a kézírásom.

- Tehát alkoholista és nőket bántalmazó férfiak. Miért? - szó nélkül elvettem tőle a lapot és egy tollat az asztalról. Az apám egy részeges disznó, a szemem láttára verte halálra azt a személyt, akit az életemnél is jobban szerettem és tiszteltem. Az édesanyámat. Vékony vonallá préselt ajkakkal adtam oda az orvosnak a papírt. Ethan arca eltorzult. - Sajnálom, Beth. Nem tudtam, hogy ennyire személyes. El tudnád mondani, hogyan dolgoztad fel anyukád elvesztését?
Nehezen. Ha nincs mellettem Helen, anyu nővére, akkor én se lennék itt. Mármint a Földön, nem az intézetben. Helen miatt jutottam ide... De miért is kell erről tudnod és miért hívtál Beth-nek? - kérdően felvontam a szemöldököm és úgy fordítottam a srác felé a válaszom.
- Mint a pszichológusod, aprócska jogom van tudni a pácienseim lelki világáról. S hogy miért szólítottalak Beth-nek? - mosolyodott el kedvesen. Bólintottam. - Gyönyörű neved van, de becézése már régebben tetszett.
Jól van, teperj csak tovább! Engem úgysem fogsz levenni a lábamról holmi olcsó bókkal. Kitudja, hány lánynál játszottad már el a macsót? - morfondíroztam Ethan arcát fixírozva. Mivel már nem nagyon óhajtottam az irodájában tartózkodni, így egy futó intést követően elhagytam a helységet. Tompán ugyan, de még hallottam a fiú rekedtes köszönését.

Sziasztok!

Meg is érkeztem a folytatással :) Köszönjük az előző fejezethez érkezett 3 kommentárt - Hope S./Linden Sky, Anne és Shelly B.: még egyszer köszönjük a díjat ♥ -, a 4 pipát, az 1000 megtekintést és a 8 feliratkozót ♥! Bízunk benne, hogy a történet előrehaladtával többen lesztek majd ;) Várjuk véleményeiteket, akár kommentár, akár pipa formájában vagy esetleg a Chat-n :) További szép délutánt és hetet kívánunk! :) Pusszpáá evribádii,

Macy

2. fejezet

A fél órával ezelőtti hajmosás miatt még kissé nedves hajjal vonultam le a többiekkel együtt az étkezőbe. Az asztalok hasonló módon voltak elrendezve, mint a Harry Potter filmekben. A különbség csak az, hogy nem vagyunk varázslók és nem is Roxfortban vagyunk. Ezt természetesen nem bánom, hiszen eléggé furcsa lenne, ha úgy kellene élnünk, mint nekik. Bár egy repülő seprű nem lenne rossz néha... A repülő autóról nem is beszélve.

Ezekkel a kusza gondolatokkal a fejemben foglaltam helyet a számomra kijelölt asztalnál. Már mindenhova ki volt téve a mai vacsora, vagyis sült oldalas és tepsiben sült krumpli. Mivel nem igazán voltam éhes, így egy ideig csak böködtem a villámmal a tányéromban található ételt, majd inkább odaadtam az én adagomat Michael-nek, aki örömmel fogadta a repetát. Azt hiszem ő képes lenne mindenki vacsoráját megenni, hiszen a gyomra feneketlen, ezt már többször is bebizonyította. 

A bent lakók, vagyis „betegek” asztalai között szórtan helyezkedtek el a nővérek, az orvosok, a terapeuták asztalai. A bejárattól nem messze leltem rá az újdonsült agyturkászra, vagyis Ethan Morris-ra. Valamin nagyon nevetett, amit gondolom az egyik körülötte legyeskedő nővér mesélt neki. A szememet forgatva pásztáztam tovább a tömeget, ám úgy tűnt, ma nem lesz semmi balhé. Tegnap verekedés volt két lány között, azelőtti nap pedig kajacsata. Természetesen hatalmas botrány lett mind a kettőből, bár én egyikben sem vettem részt. Véleményem szerint az itt dolgozók már hozzászokhatnának ahhoz, hogy itt mindig, vagy legalábbis majdnem mindig történik valami. 

Miután befejezték a többiek is a vacsorát el lehetett hagyni az étkezőt, ám továbbra sem szabad program volt, hiszen kezdődött a filmnézés. A társalgóban elfoglaltam a szokásos helyemet, vagyis az egyik hátul elhelyezkedő kisebb kanapét. Törökülésben ültem és vártam, hogy elkezdődjön végre a napom fénypontja; a film. 

- Szia, Beth! - vágódott le a kanapé mellett elhelyezkedő fotelba hatalmas vigyorral az arcán CeCe. Mosolyogva intettem neki, ám ő beérte ezzel. Tudta, hogy nem szeretek beszélgetni, ha más is ott van. 

CeCe, vagy teljes nevén Cecily Elwood tizennégy éves, és körülbelül két hónapja csatlakozott az intézetben élők csapatához. Amint meghallottam, hogy új ember érkezett rögtön felkerestem, hiszen én is annyi idős koromban kerültem ide, mint ő és tudom milyen érzés teljesen egyedül lenni. Azóta jó viszony alakult ki kettőnk között, ő az egyetlen ember, aki hallott már beszélni. 

Annabelle, az egyik nővér egy ideig szórakozott a hatalmas tévével, majd elindult a film. Rögtön felcsillant a szemem, mikor megláttam a film címét; A könyvtolvaj. Mindig is kedveltem a történelmet, a kedvenc időszakom a huszadik század, a világháborúk évszázada. Ez egy kicsit furcsának tűnhet, de nem vagyok terrorista jelölt, sem pedig Hitler utódja. Egyszerűen csak érdekel a téma és ez a film pontosan a második világháborúról szól. Az egyik kedvencem, azt hiszem. Könyvben is imádtam, így természetes, hogy a mozgóképes változatát is kedvelem. 

A legtöbb ember nagyokat ásított, esetleg beszélgetett a mellette ülővel, míg én érdeklődve figyeltem az eseményeket. Szinte minden hónapban lejátsszák, mégis úgy figyeltem, mintha most látnám leges legelőször.

A film nagyjából a felénél tarthatott, mikor belépett az ajtón mindenki kedvenc terapeutája. Igen, ez szarkazmus volt. Viszont eldöntöttem, hogy nem érdekel, nem fogja elrontani a legjobb óráimat. Akaratlanul is észrevettem az elszántságot a szemében, miközben felénk közeledett. Elmosolyodott, amikor tekintete találkozott az enyémmel. 

CeCe felvont szemöldökkel hajolt oda hozzám. 

- Miért jön ide Ethan? - kérdezte izgatottan. Ötlet hiányában szenvedve megrántottam a vállam s elkaptam a srácról a tekintetem. - Ez meg mi volt? Csak azt ne mond, hogy neked nem az ideálod egy ilyen jó pasi!

Már épp reagáltam volna, de az említett jó „pasi” levágódott mellém és ránk köszönt. Bosszúsan felsóhajtottam és inkább néztem tovább a filmet.

A terapeuta tekintete a film között és köztem cikázott, amivel az idegeimen táncolt. CeCe észrevette, hogy zavart a szituáció, így helyet cserélt velem. Próbáltak halkan beszélgetni egymással, de még a sutyorgásukat is tisztán értettem. Már a nyelvemen volt, hogy leüvöltöm őket, azonban a tűrőképességemnek köszönhetően egy szót sem szóltam.

A filmet a szó legszorosabb értelmében végig szenvedtem, mivel a mellettem ülő személyek nem voltak képesek befogni. CeCe-től kedves dolog volt, hogy próbált segíteni, de a kedvenc filmemet utáltam nézni. Amint vége lett rögtön felpattantam és vissza siettem a szobámba.

Nem hiszem el, hogy ennek az alaknak még ezt is sikerült elrontania! Kíváncsi lennék arra, hogy vajon az összes „eset” életét tönkre akarja e tenni, vagy csak engem tisztel meg ezzel... 

Idegesen léptem a szobámhoz tartozó apró fürdőbe. A legfelső polcról levettem a fésűm, majd megpróbáltam a kócos hajamat valamelyest kisimítani. Mikor ez sikerült eldőltem az ágyamon. A fehér plafont bámulva próbáltam lenyugtatni magam. 

Egyszerűen hihetetlen, hogy egyetlen egy nap alatt meg tudta magát utáltatni velem! Próbálok kedves lenni az emberekkel, jó véleményt kialakítani mindenkiről. De róla képtelen vagyok. Hiába kedves velünk, vagy legalábbis annak mutatkozik, mégis látszik rajta, hogy bolondnak tart minket. Mint a legtöbb ember. 

Fújtatva vettem elő éjjeli szekrényem fiókjából a telefonomat, amelyet szintén Helen nénitől kaptam. Azzal az utasítással adta, hogy minden héten legalább egyszer keressem. Ezt a kérését természetesen igyekeztem teljesíteni, hiszen majdnem mindent neki köszönhetek. Megnyomtam az egyes gombot, mivel gyors híváson van. Ki mást is hívnék? Miközben vártam, hogy felvegye, a hajamba túrtam.

- Drágám! Már vártam a hívásod! - szólt bele a számomra legkedvesebb hang a készülékbe. Felsóhajtottam, majd elmosolyodtam.

- Sajnálom, hogy eddig nem hívtalak, csak kissé ideges voltam ma - próbáltam kimenteni magamat. Persze tudtam, hogy nem rosszból mondta, mégis kötelességemnek éreztem megindokolni a késésem okát. 

- Semmi baj - a hangján hallatszott, hogy mosolyog. - Na mesélj csak, kinek sikerült kiakasztania? 

- Van egy új orvos, vagy inkább tanuló az intézetben... Nem mondanám, hogy legjobb barátok lettünk. Legalábbis én nem tekintem még csak ismerősnek sem... - piszkáltam egy arcomba lógó hajtincset, miközben részletesen elmeséltem mindent, a csoportterápiától kezdve a filmig. - Fel tudod ezt fogni? A valaha volt egyik legjobb filmről beszélünk! Még azt sem tudtam élvezni. Miatta - fújtattam bosszúsan. 

- Biztosan nem olyan szörnyű! Csak meg kell ismernetek egymást! Szerintem csak arról van szó, hogy furcsa számodra az ottléte - próbált megnyugtatni. Ó igen. Helen néni soha senkire nem mondott még egy rossz szót sem, apán kívül. Mondjuk neki is sokáig tartott kihoznia a sodrából, de sikerült. 

- Nem vagyok biztos abban, hogy meg szeretném ismerni... - mondtam halkan. A vonal túlsó feléről kiabálás hallatszott. 

- Kevin, szállj le a pultról! Lindsay, mindjárt vacsora, ne most egyél csokit! - szólt a gyerekeire a nagynénim. Ikrekkel áldották meg, így két rosszcsont hétévesért felel. - Bocsánat drágám, de le kell tennem. Nem bírnak magukkal, és a csirke is mindjárt oda ég! Légy jó! 

- Vigyázzatok magatokra, és add át üdvözletemet! - mondtam, majd letettem. 

Egy nagy sóhajtást követően kerestem egy bő pólót, valamint egy rövid nadrágot amit pizsamaként használtam. Áthúztam a ruháimat, majd a takaró alá bújtam és folytattam a félbehagyott olvasást.

Sziasztok!

Meghoztam a folytatást :) Köszönjünk az előző részhez érkezett 2 kommentárt Hope S.-nek és Blaze Brooke-nak és a 4 pipát :D Reménykedünk benne, hogy a történet előrehaladtával majd többen lesztek és örömmel olvashatjuk a véleményeiteket, illetve tehetjük közzé a fejezeteket! Köszönjük előre is! :) 

xx Ria

1.fejezet

Ittlétem óta már vagy tízszer kiolvastam azt a könyvet, amit most is ugyanolyan gyerekes izgalommal lapozgattam. A szobám csendjét a falióra kattogása s Avril Lavigne férjével készített közös duettje törte meg. Apró mosoly kúszott arcomra, amikor a kedvenc részemhez értem a könyvben.

- Elizabeth, 5 perc múlva kezdődik a terápia! - nyitott be halovány mosollyal az arcán Katherine, az egyik ápolónő.

Biccentettem egyet, majd egy könyvjelzővel megjelöltem az adott oldalt és fájó szívvel becsuktam a kötetet. A zenelejátszót kikapcsoltam, aztán felvettem a pulóverem és követtem a középkorú nőt az aulába, ahol gyülekezni szoktunk. Mr Morris, az intézményvezető-főorvos már ott volt. Amikor mindenki helyet foglalt, megköszörülte a torkát s megszólalt.

- Intézményünk bővült egy terapeutával, aki tavaly szeptemberben kezdte egyetemi tanulmányait. Aki hallja majd a nevét, keresse a 3.emeleten Ethan Morris irodáját - eltűnődve meredtem a főorvosra. Egy újabb Morris. Micsoda véletlen egybeesés... Mire észbe kaptam, utoljára az én nevemet mondták. Összébb húztam a pulóverem s felsóhajtottam. - ...és Elizabeth Johnson.

Birkacsorda módjára mentünk a lifthez, rajtam kívül még 4 lánnyal. Unottan hallgattam végig a pletykákat, amiket az új agyturkászról adtak tovább a másiknak. Akaratlanul is megtudtam, hogy az intézményvezető unokaöccséről van szó, 19 éves és állítólag rendkívül helyes fiú. 

Tracy, a csoporttársam fülig érő mosollyal kopogott be az iroda ajtaján, amikor a lift megállt a 3.emeleten. A pletykák igencsak hihetőek voltak. Egy magas, első ránézésre is izmos, mogyoróbarna hajú és szemű, borostás arcú srác nyitott ajtót. Hófehér köpenyén ott virított a névjegykártyája: Ethan Christian Morris.
- Gyertek be! - mosolygott ránk, majd beljebb invitált minket az irodájába. A helység sokkal másabb volt, mint mondjuk az én szobám. A falak kék színben pompáztak, a bútorok fehérek voltak. Az íróasztal előtt azonban egy barna bőrkanapé terpeszkedett el. - Foglaljatok helyet!
- Tetszik az irodája, Mr Morris - szólalt meg Tracy elismerően bólogatva. A fiú pironkodva megköszönte, majd leült elénk. Azonnal meg is kérte a csoportot, hogy nyugodt szívvel tegeződjünk vele. Alaposan végigmért mindenkit, tekintete lassan rajtam állapodott meg. Tracy természetesen ezt is kommentálta. - Ó, ő Elizabeth. 3 éve van itt, de még senki se hallotta a hangját. Többnyire csak bólogat vagy a fejét rázza, ha nem tetszik neki valami.
- Ez egy kicsit elszomorít. Pedig szerettem volna ezt a foglalkozást egy bemutatkozással kezdeni, de úgy tűnik, valaki csak gondolatban fog nekem válaszolni a kérdéseimre - mosolygott rám, amit akaratlanul is viszonoztam. Volt a kisugárzásában valami, ami erősen vonzott. - Ha nincs semmiféle akadálya, kezdeném én a bemutatkozást. Ethan vagyok, 19 éves. Chicago-ban születtem. Két nővérem van, Ruth és Nicola. A szüleim az egyetemen tanítanak. Szeretem a jazz-t, a country-t, a popot és a rock-t, de a disco és a techno nem a kedvenc műfajom. Kedvelem a vígjátékokat, a háborús és romantikus filmeket. Szeretek olvasni is. Van egy macskám, Ron és egy golden retriever-m, Brave. Szabadidőmben kézilabdázom, konditerembe járok, futok és gördeszkázom.
A mellettem ülők valósággal hipnózisba esve csüngtek Ethan szavain, aki végig engem bámult. Sajnos - a terapeuta javára - én inkább a könyvespolcot tüntettem ki a figyelmemmel és csak az önakaratom dacossága marasztalt ülésre, ugyanis legszívesebben odamentem volna s elvettem volna egy könyvet a helyéről. Az lehet, hogy lassan 3 éve egy betű sem jött ki a számon, annál jobban érdekelt a kultúra és a tudomány.
Amikor meguntam a bámészkodást, a pulóverem cipzárjával kezdtem el játszani és úgy tettem, mintha figyelnék a bemutatkozásokra.
- Köszönöm, hogy mindezt elmondtátok nekem s hogy a bizalmatokba fogadtatok ezáltal. A holnapi nap folyamán átbeszéljük egy kicsit a démonokat, illetve a rossz szokásokat és ha van vagy volt ilyen tapasztalatotok, szívesen segítek ebben is... Vagyis, hogy hogyan lehet ezeket esetleg leküzdeni meg ilyenek - mondta kedvesen, ajkain halovány mosollyal Ethan. A lányok szempillájukat rebegtetve köszöntek el a fiútól, aki mindezt figyelmen kívül hagyva csak biccentett egyet. Ahogy az ajtóhoz értem, óvatosan megsimította a vállam. - Maradnál még néhány percre? Szeretnék rólad többet tudni, és már tudom is, hogyan szedjek belőled dolgokat.
Kérdően felvontam a szemöldököm, Ethan pedig visszakísért a kanapéhoz. A kezembe adott egy papírt és egy tollat. Még mindig nem értettem, mire megy ki ez az egész.
- Ha nem szeretnél beszélni, le is írhatod például azt, hogy miért kerültél ide. Van-e esetleg oka a némaságodnak? Szeretsz-e itt lenni? Ilyenekre vagyok leginkább kíváncsi - mosolygott rám szelíden, amivel sikerült belőlem is kicsikarnia egy mosolyt.
Megpróbáltam szépen írni, elvégre nem magamnak jegyzeteltem. A kis monológom végére csak ennyit írtam:  Ha tudod, miért kérdezted az ittlétem okát? Kíváncsiságod árán keresd fel a nagynénémet, Helen-t. Ő jobban tudja, hiszen neki köszönhetem, hogy itt vagyok és hogy még élek... Bár, miért is köszönjem meg? Egy rakás szerencsétlenség vagyok.
A tollat az asztalra téve nyújtottam át a papírt Ethan-nek. Összevont szemöldökkel olvasta végig, majd felsóhajtott s tekintetét az enyémbe fúrta.
- Ne fogd fel ilyen tragikusan a helyzeted! Elvégre azért vagyunk itt, hogy segítsünk neked. Nemcsak a tankönyvekben olvasottakra támaszkodom, találkoztam már hozzád hasonló esettel. Fél évig kezeltek egy lányt, aki mély depresszióba esett a szülei halála után. Nem volt senkije sem a nagypapáján kívül, akit a kezelés elkezdése után második héten el is vesztett. A bácsi agydaganatban halt meg, az utolsó stádiumban volt - Ethan arca eltorzult egy picit, ahogy mesélt nekem. A szemeimet mardosták a könnyek, de nem hagytam őket végigfolyni arcomon. Nem törhetek meg! - A tragédia még rosszabbá tehette volna a lány állapotát, de ő erős maradt és belátta, hogy az önmarcangolás nem vezet semmire sem.
A történet meghatott, mégsem éreztem jogosnak ezt az egészet, kezdve ott, hogy „találkozott már hozzám hasonló esettel”. Kikérem magamnak, nem vagyok eset! Érző, emberi lény vagyok! Eléggé elcseszett, de ember. Meg különben is, milyen jogon hasonlít össze engem egy számomra ismeretlen lánnyal, aki ráadásul teljesen más, mint én? Nem vagyok depressziós. Persze, jöhetnek nekem az orvosok azzal a dumával, hogy az aki beteg nem ismeri el, hogy tényleg az, de szerintem feltűnne, ha valami hasonló bajom lenne. Nem haltak meg a szüleim, legalábbis nem mindketten. Az egyiküket csak szimplán nem veszem figyelembe, hogy még életben van. Ha még egyáltalán él. Semmi közöm ehhez a lányhoz, vagy ahogyan ő fogalmazott, „esethez”. Talán annyi a közös, hogy mindketten elveszettünk valakit, aki számunkra fontos.
Elvettem a papírt Ethan-től, majd kissé sértetten csak ennyit írtam rá: Örülnék, ha nem hasonlítanál össze másokkal. És ha most megbocsátasz, szeretnék visszamenni a szobámba. 
Amint leírtam gondolataimat, felálltam a kanapétól s meg sem várva a terapeuta reakcióját, visszamentem az én kis birodalmamba. Elindítottam a zenelejátszómat, hasra feküdtem az ágyon s folytattam tovább az olvasást.

Sziasztok!

Meg is érkeztem a történet első fejezetével :) Köszönjük a bevezetőhöz érkezett 2 kommentárt Blaze Brooke-nak és Hope S.-nek, a 8 pipát, az 5 feliratkozót és az 550 megtekintést ♥ :) Reméljük, ez a fejezet is elnyeri a tetszéseteket és Ria H. vidáman s dalolva teheti majd közzé a folytatást :) További szép estét és hetet kívánok ♥! Pusszpáá evribádii,

Macy

Prológus

Mint minden este, ma is mindenki a társalgóban foglalt helyet. Itt, az intézetben bevett szokás, hogy vacsora után, pontban hét órakor elindítanak egy filmet. A megjelenés mindenkinek kötelező, nézni már nem az. Már megszokta minden itt dolgozó, hogy én vagyok az egyetlen személy, aki figyelni is szokott. Bár szinte mindig ugyan azokat a filmeket nézzük, én mégis érdeklődve nézem végig őket. Hiába láttuk már ezerszer, mégis ezek a legérdekesebb órák az intézetben. 

Lassan három éve élem itt mindennapjaimat és ez egy jó ideig nem is fog megváltozni. Az összes csoportterápián, a vizsgálatokkor, sőt, minden alkalommal amikor látnak megkérdezik tőlünk, hogy érezzük magunkat, jobb-e itt, mint otthon. Válaszolni soha nem szoktam, de azon, hogy mit mondanék el szoktam gondolkozni. Arra, hogy hogyan érzem magam, valószínűleg azt mondanám, hogy sehogy. Ez az igazság. Az összes nap ugyan az, ha nem lenne naptár a folyosókon, a szobákban, azt sem tudnám követni, hogy ma kedd van-e, vagy szerda. Hogy jobb-e itt, mint otthon? Annál a helynél minden jobb, még a pokol is. Bár nem vagyok benne biztos, hogy az idézőjeles otthonom nem egyenlő-e a pokollal. Nem lepne meg, ha az lenne. De vissza térve az eredeti kérdésre, a válaszom igen. Helen néninek köszönhetően a történtek után ide kerültem, amiért örökké hálás leszek neki. Hiába unalmasak a napjaim, mégis, boldogabb vagyok, mint voltam. Tudom, hogy hiányzik valami az életemből, mégis, jól érzem magam itt. 

Sok ember azt gondolja, hogy mi mind őrültek, esetleg bolondok vagyunk, de ez nem igaz. Ha átélték volna azt, amit mi, megértenének. Véleményem szerint az ítélkezés helyett inkább örülniük kellene, hogy velük nem történt még csak hasonló sem, hogy ilyen szintű fájdalomról még csak nem is hallottak. 

A hozzám hasonlóak, akik ilyen múlttal rendelkeznek, soha nem fognak már normális életet élni. A múlt örökké kísérteni fogja őket, engem. Mégis úgy gondolom, hogy van esélyünk teljes életet élni. Már ha egyszer kijutunk innen. 

De mi számít egyáltalán normálisnak ebben az őrült világban?

Sziasztok!
Ezennel hivatalosan is megnyitjuk a Mad World című történetet :) Macy-vel folyamatosan ötletelünk, írjuk a fejezeteket és nagyon reméljük, nem hiába :) Várjuk véleményeiteket, akár komment, akár pipa formájában ;) HA lesz érdeklődő a folytatásra, akkor publikáljuk majd :) Nem szabunk kommentárhatárt, nem fenyegetünk meg senkit sem vasvillával vagy sokkolóval... Szimplán csak jólesne néhány bátorító szó, esetleg pipa :) Előre is köszönjünk,
xx Ria