8. fejezet

A pizza-nap utáni reggeleim mindig ugyan olyanok. Megmozdulni is alig bírok, annyit ettem tegnap. Persze minden hónap legjobb napja szokott lenni, mert végre valami ehetőt kapunk, de a másnapok... 

Ma délután színházba megy a csoport. A tökéletes Ethan Morris ezt is elintézte... Igen, ez ironikus volt. Semmi kedvem nincs hozzá, de sajnos minden csoportfoglalkozás kötelező, így nincs választásom. Ennél remekebb nem is lehetne a nap... Amúgy is morcosan keltem, de mostanra minden életkedvem elment. Hát még az előadás után. 

Ha nem lenne elég, hogy egész délután szenvedni fogok, még ki is kell hozzá öltözni. Lányoknak szoknya kötelező. Sőt, CeCe még a magassarkút is rám erőltette. Szerencsémre a ruhát engedte, hogy én válasszam ki, hiszen ha rajta múlna, vattacukorként kellene mennem. Egy kék-fekete ruhát választottam, melyhez illett a barátnőm által kiválasztott fekete lábbeli. Mivel odakint hét ágra süt a nap, így nem vettem fel mást. A sminket sem vittem túlzása. A hajamat szabadon hagytam, mivel sem kedvem, sem pedig időm nem volt bármit kezdeni vele. Így is késésben voltam. Egy fekete táskába tettem a telefonom, valamint pár zsebkendőt és késznek nyilvánítottam magam. A társalgóba indultam, hiszen ott találkozunk.
- Úr Isten! Gyönyörű vagy! - támadott le CeCe, és legnagyobb bánatomra hangosan közölte mondanivalóját, mert többen felém néztek. Nem foglalkozva a pillantásokkal végigmértem barátnőmet. Csodásan festett. Köztudott tény, hogy imád kiöltözni, és eddig még egyszer sem nyúlt mellé.

- Hölgyeim, mindannyian készen állnak? - élesen beszívtam a levegőt, amikor meghallottam a hátam mögül Ethan hangját. Akaratlanul is a hang irányába fordultam; a látvány picit lesokkolt. Fekete zakó, hozzáillő nadrággal és mellénnyel, hófehér ing és fekete nyakkendő. Az elegáns hatást egy fekete,lakozott cipővel tetőzte. CeCe-t is megvigyorogtatta a napszemüveg, ami a mellénye nyakába volt akasztva. Merengésemből Ethan kíváncsi tekintete szakított ki. - Gyönyörű vagy, Beth. 

- Köszönöm - mondtam kimérten. Attól, hogy esetleg elnyerte a tetszésemet az eleganciája, még nem fogok elolvadni a bókjaitól. - Te is csinos vagy... Bár, nem tudom, a nőknek szokás-e ilyet mondani egy férfinek... 

- Most az egyszer tekintsünk el az etikettől - mosolyodott el.

Az intézet előbb már várt ránk a busz, ami direkt nekünk lett bérelve. Természetesen CeCe mellett ültem, ám mivel hajlamos rosszul lenni út közben, ő ült az ablak mellé. A másik üléssor teljesen megtelt, mindenki Ethan oldalára akart ülni. Terapeutánk az én ülésemmel párhuzamos ülésen foglalt helyet, vagyis pontosan mellettem ült, ha az apró rést nem vesszük figyelembe az üléssorok között.

- Lehetek majd koszorúslány? - kérdezte CeCe, mire hatalmas szemekkel meredtem rá. - Most mi van? Látom a jövőt! - vigyorgott, mire gyengéden vállon ütöttem. - Lesz egy nagy házatok, kilenc gyereketek, és még én is rajtatok fogok élősködni. Folyamatosan a nyomodban leszek, és azt fogom mondogatni, hogy én megmondtam... - mesélt tovább, én pedig csak a fejemet ráztam. Hogy fér el ennyi hülyeség egy emberben? 

A színház előtt állt meg a busz. Mindenki kiszállt, és vártunk, ameddig Ethan elment a jegyekért. Meglepő módon páholyokban kaptunk helyet. Négyesével lehetett elfoglalni a páholyokat. CeCe-vel és két másik lánnyal kerültem egy helyre. A Macskák című musicalt néztük meg. 

Emberi tulajdonsággal felruházott állatok életét mutatja be a darab. Ki az az idióta, aki önszántából megnézi? 

Mindenkinek nagyon tetszett, főleg barátnőmnek. Én szenvedtem. Próbáltam aludni, de nem tudtam. Nem volt kényelmes a szék, az előadás szörnyű volt. Amint meghajoltak a szereplők, rögtön felpattantam és a folyosóra siettem. Nem bírtam tovább.

- Nagyon jó volt! - visított fel CeCe, mikor beért. Többen furcsán néztek ránk, de nem érdekelte. 

- Ilyen szörnyű másfél órám még soha nem volt - morogtam. Éneklő, táncoló macskák? Miért?!

Lassan a többiek is kiértek. Ethan megvárta, ameddig elcsendesülünk, majd megszólalt. 

- Körülbelül fél óra múlva ér vissza a busz, addig a színház kertjében szabad program. 

Rögtön megindultam, hiszen szükségem volt a friss levegőre. Szerintem macskákkal fogok álmodni, ahol meg akarnak enni, vagy csak énekelnek. Nem is tudom, melyik lenne a rosszabb.

- Beszélnünk kell - mondta barátnőm, mikor leültünk egy padra a kertben.

Hatalmas volt. Tele virágokkal, fákkal. A pázsit a zöld tökéletes árnyalatában pompázott, ám ami a legjobban tetszett, az az apró szökőkutak és halastó volt.

- Mondjad - ráncoltam a szemöldököm. Furcsa volt, hogy ilyen komoly. Hiszen sosem volt ilyen, csak ha tényleg fontos dologról akar beszélni.

- Ígérd meg, hogy nem akadsz ki! - kérte, miközben megfogta a kezem. 

- Kezdesz megijeszteni... - fogalmam sem volt arról, hogy mit akar mondani. Kifújta az eddig bent tartott levegőt. 

- Holnap elhagyom az intézetet - ejtette ki a szavakat. Percekig bámultam rá, pislogás és levegővétel nélkül. Mikor tudatosultak bennem a szavak, szinte hallottam, ahogy koppan az állam a földön. - Előbb el akartam mondani, de nem tudtam, mikor van a megfelelő alkalom! Tudom, hogy... - kezdett bele, de nem érdekelt. Felpattantam, és ott hagytam.

Szinte futólépésben szlalomoztam, nem akartam senkivel beszélni. Egyetlen emberre támaszkodhattam évek óta, erre ő is elhagy. Persze, örülök a boldogságának, meg annak is, hogy kiengedik. De nem teheti ezt velem! Önző vagyok? Igen, előfordulhat. Nem érdekel. 

Egyenesen a színház elé mentem, ahol már várt ránk a busz. Felszálltam, és az egyik leghátsó ülésre vágódtam le. Próbáltam úgy ülni, hogy ne férjen mellém senki sőt, direkt az ablak mellé ültem, hogy CeCe se tudjon ide jönni. 

Lassan mindenki elfoglalta a helyét. Amint megtalált barátnőm tekintete, lemondóan megrázta a fejét, és leült Ethan mellé. Könnyes szemmel bámultam ki az ablakon, nem érdekelt semmi. 

Amint leparkolt az intézet előtt a jármű, rögtön berohantam. Egyenesen a szobámba siettem, az ajtót kulcsra zártam. Abban a pillanatban pont nem érdekelt, hogy tilos. Lerúgtam lábamról a hülye magassarkút. Amint ezt megtettem, kitört belőlem a sírás.

Mikor idekerültem, teljesen egyedül voltam. Az volt életem legrosszabb időszaka. Két évig nem volt senkim. Aztán felbukkant CeCe. Bár voltak problémáit, látszott rajta, hogy nem illik ide. Mivel nem akartam, hogy más is úgy szenvedjen, mint én, rögtön felkerestem. Tizennégy éves volt, pont mint én, mikor ide kerültem. Azóta majdnem egy év telt el. Legjobb barátnők lettünk. Mindent tudtunk egymásról. És most elmegy.

Egy idő után már nem tudtam sírni. A sminkem teljesen elfolyt, az egész arcom fekete volt. A szemem feldagadt, az orrom vörös volt. Nem érdekelt. Kiültem az ablakba. Mindig ezt csinálom, mikor mérges vagyok. Az utóbbi időben szinte minden este.

- Egyedül maradtam - suttogtam magamnak, a kilátást bámulva.