3.fejezet

Másnap reggel a könyvvel a fejem alatt ébredtem, amikor is kopogtattak. Reflexszerűen rávágtam volna egy „Nyitva!” féleséget, de inkább feltápászkodtam a pihe-puha ágyból s odamentem az ajtóhoz. CeCe mosolygott rám vidáman, frissen és üdén.

- Szépséges reggelt, Lizzie! - kuncogva arrébb álltam, hogy betudjon jönni a szobába. Becsuktam az ajtót és a hajamba túrva leültem a lány mellé az ágyra.

- Mitől vagy ennyire feldobva? - kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben a párnának használt, kissé meggyűrődött könyvet az éjjeliszekrényre tettem.
- Mától nekem is Ethan lesz a terapeutám - vigyorodott el, én pedig a név hallatán megforgattam szemeimet. CeCe zavartan felsóhajtott. - A tegnapi miatt pikkelsz rá ennyire?
- Nemcsak a filmnézés játszik közre most, elárulom - mormoltam a takaróm pöckölgetve. - Tracy volt olyan kedves, hogy tájékoztatta Ethan-t a némaságomról... Ez még nem lenne semmi, ha a terápia végén nem marasztalt volna az irodájában és nem kérdezősködött volna. A válaszaimat le kellett írnom.
- Bejössz neki, ennyi - mosolyodott el mindentudóan, mire felhorkantottam. - Ne már, Liz! Te tényleg ennyire magadba vagy fordulva? Nem veszed észre, hogy egy két lábon járó tökéletesség érdeklődik irántad?
- Egy teljes napja ismer - nyögtem fel reménytelenül, de barátnőm nem adta fel. Veséig hatoló tekintettel meredt rám. Megadóan felsóhajtottam. - Jó, tegyük fel az elméleted kedvéért, hogy esetleg megkedvelt engem. Na és? Ki az az elmeháborodott, aki összejönne egy olyan emberrel, mint én?
- Mi van akkor, ha olyannak fogad el, amilyen vagy? Ebben a világban már semmi sem tökéletes - néha eltűnődöm, hogy ez a kiscsaj a korához képest milyen intelligens és rendkívül okos. - Ó, vagy te is álomvilágban élsz, mint egy-néhányan itt, az intézményben?
- Az én világom már régóta borús és álmoktól mentes, CeCe - motyogtam, majd elvonultam a fürdőbe. Gyorsan lezuhanyoztam, megszárítkoztam és felöltöztem. Hajamat kifésültem és egy laza kontyba kötöttem. Lelkes kis barátnőm még mindig az ágyamon üldögélt s a könyveimet nézegette. - Találtál valami érdekeset?
Váratlan felbukkanásom miatt összerezzent és elmosolyodva megrázta a fejét. Miután megágyaztam, CeCe és én csatlakoztunk az aulában reggelizők táborához. Eljött az ideje annak, hogy magamra öltsem a néma lány álarcát - gondoltam.
- Jó étvágyat a hölgyeknek! - haladt el mellettünk ezerwattos mosollyal az arcán Ethan. Haja mint mindig, most is tökéletesen állt s ha jól vettem észre, a mai reggelt se borotválkozással kezdte. Lehajtott fejjel megforgattam szemeimet, CeCe pedig viszonozta a terapeuta üdvözlését.
- Ha nem a legjobb barátnőm lennél, már rég elgyepáltalak volna - szűrte fogai közt a lány, tekintetét szúrósan rám emelve. Értetlenkedve felvontam a szemöldököm. - Oké, hogy visszautasítod Ethan közeledését, de legalább próbálj vele kedves lenni.
Bosszúsan felsóhajtottam, majd belekortyoltam a narancslébe. Hálát adok érte, hogy a gyümölcsleveket frissen facsarva kapjuk reggelente. A tükörtojást általában szalonnával tálalják, ami most valahogy lemaradt. Sebaj - gondoltam -, így is jóllaktam.
- Van kedved kijönni a velem a kertbe sétálni? - termett mellettem CeCe, miután leraktam a tálcámat a többihez. Aprót bólintottam kérdésére, aztán zsebre dugtam kezeimet és elhagytuk az épületet. Egy ideig csendben andalogtunk a rózsabokrok mellett s élveztük a kellemesen meleg napsugarakat. - Várom a terápiát.
- Ennek igazán örülök - suttogtam ironikusan, de mielőtt megszólaltam, a biztonság kedvéért körbenéztem. Nem hiányzott volna, ha rájönnek a titkomra. Az maga lenne a katasztrófa. - Remélem, nem kell ott maradnom a kezelés után az irodájában.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy az Ethan kezelése alatt álló lányok többsége féltékeny rád? Nem hiszem, hogy velük ennyire kivételezne, mint veled. És ez csak egyet jelent: határozottan kedvel téged - csapta össze tenyereit mindentudóan, én pedig elhúztam a számat. - De ezt már mondtam a mai nap folyamán, nem is egyszer.
- Nem tudtam elfelejteni - mondtam hangomra erőltetve némi nyugodtsággal.

***

Jóformán az egész délelőttöt CeCe-vel töltöttem. A kertészek segítségével megmetszettük a rózsabokrokat, füvet nyírtunk, gyomláltunk és szebbnél szebb virágokat palántáltunk. Hogy ne piszkoljuk össze a ruháinkat, kaptunk egy-egy zöld kezeslábast meg szalmakalapot, ami a tűző naptól óvott meg minket. Gerillakommandós tevékenységünket ebédidőben felfüggesztettük, majd az étkezést követően be is fejeztük a palánták meglocsolásával. Összességében jól éreztem magam, de mint az életem során sokszor, most is volt egy aprócska bökkenő. Ethan kémet játszva leste minden mozdulatunkat, természetesen tisztes távolból. CeCe jót mulatott fancsali ábrázatomon.

- Ez már felháborító, komolyan - mondtam legjobb barátnőmnek, miközben átöltöztünk a kertészeknek fenntartott öltözőben. CeCe nevetve megrázta a fejét, majd leültetett az egyik padra s jobb oldalra söpörve a hajam, készített egy gyönyörű fonatot. - Örülök, hogy mulatságosnak tartod a szenvedésem.

- Nem szenvedned, hanem örülnöd kéne - mosolygott rám vidáman, aztán a fonat végén összekötötte barna fürtjeimet egy fekete hajgumival. - Kész is. 

- Köszönöm - álltam fel a helyemről s odamentem a tükörhöz. Elismerően bólogattam és hümmögtem, majd megöleltem CeCe-t. - Menjünk, mert elkésünk a terápiáról.

- Amit nem is nagyon bánnál, igaz? - mondta elfojtott kuncogással barátnőm, én pedig bólintottam egyet. A fejembe lát ez a lány, az egyszer biztos.

10 perc múlva már Ethan irodájában üldögéltünk. Terapeutánk lazán felugrott az íróasztalára, kezeit pedig összekulcsolta az ölében. Rögtön feltűnt, hogy nem visel köpenyt. Fehér pólója lazán tapadt felsőtestéhez és izmos karjaihoz.

- Tetszik a látvány? - hajolt a fülemhez CeCe, mire játékosan oldalba böktem s megráztam a fejem. Oké, nem tagadom. Ethan nem rossz kinézettel rendelkező fiú, sőt. 

- Nos, ugye emlékeztek még, hogy mi a mai téma? - nézett végig a társaságon kérdően felhúzott szemöldökkel és rejtélyes mosollyal. Egy emberként biccentettünk egyet. - Remek. Szeretném, ha elvennétek az asztalról egy lapot meg egy tollat és beszéd helyett leírnátok, milyen démonokkal, rossz szokásokkal küzdötök. Ha valaki kész, nyugodtan adja nekem oda a papírt és megbeszéljük. 

- Liz, a te válaszod nagyon könnyű. Még én is tudom - kuncogott CeCe. Szúrósnak indult pillantással illettem meg a cserfes lányt, majd leírtam a válaszaim. Démonok: alkoholista és nőket bántalmazó férfiak. Rossz szokások: körömrágás és számomra a némaság. 

- Négyszemközt mesélhetnél nekem a démonjaidról - a szívemhez kaptam, mikor meghallottam Ethan hangját mellőlem. Zavartan felnéztem borostás arcára. - Elgondolkodtat, hogy miért ezek a félelmeid.
Aztán odament a többiekhez és elolvasta a gondolataikat. A közel félórás eszmecserét követően Ethan ismertette a holnapi napra tartogatott témáit. Mesélnünk kell a számunkra vidám, felüdülést sugalló benyomásokról, tárgyakról vagy éppen emberekről. Nagyszerű. Ez igencsak rövid és főleg idézőjeles gondolatokból álló jegyzet lesz.

Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem, csak Ethan üldögélt mellettem a kanapén. Hatalmas, csokoládébarna szemei arcomat fürkészték. Alsó ajkát megnyalva meredt a kezében levő papírra, amin egyből felismertem a kézírásom.

- Tehát alkoholista és nőket bántalmazó férfiak. Miért? - szó nélkül elvettem tőle a lapot és egy tollat az asztalról. Az apám egy részeges disznó, a szemem láttára verte halálra azt a személyt, akit az életemnél is jobban szerettem és tiszteltem. Az édesanyámat. Vékony vonallá préselt ajkakkal adtam oda az orvosnak a papírt. Ethan arca eltorzult. - Sajnálom, Beth. Nem tudtam, hogy ennyire személyes. El tudnád mondani, hogyan dolgoztad fel anyukád elvesztését?
Nehezen. Ha nincs mellettem Helen, anyu nővére, akkor én se lennék itt. Mármint a Földön, nem az intézetben. Helen miatt jutottam ide... De miért is kell erről tudnod és miért hívtál Beth-nek? - kérdően felvontam a szemöldököm és úgy fordítottam a srác felé a válaszom.
- Mint a pszichológusod, aprócska jogom van tudni a pácienseim lelki világáról. S hogy miért szólítottalak Beth-nek? - mosolyodott el kedvesen. Bólintottam. - Gyönyörű neved van, de becézése már régebben tetszett.
Jól van, teperj csak tovább! Engem úgysem fogsz levenni a lábamról holmi olcsó bókkal. Kitudja, hány lánynál játszottad már el a macsót? - morfondíroztam Ethan arcát fixírozva. Mivel már nem nagyon óhajtottam az irodájában tartózkodni, így egy futó intést követően elhagytam a helységet. Tompán ugyan, de még hallottam a fiú rekedtes köszönését.

Sziasztok!

Meg is érkeztem a folytatással :) Köszönjük az előző fejezethez érkezett 3 kommentárt - Hope S./Linden Sky, Anne és Shelly B.: még egyszer köszönjük a díjat ♥ -, a 4 pipát, az 1000 megtekintést és a 8 feliratkozót ♥! Bízunk benne, hogy a történet előrehaladtával többen lesztek majd ;) Várjuk véleményeiteket, akár kommentár, akár pipa formájában vagy esetleg a Chat-n :) További szép délutánt és hetet kívánunk! :) Pusszpáá evribádii,

Macy

2. fejezet

A fél órával ezelőtti hajmosás miatt még kissé nedves hajjal vonultam le a többiekkel együtt az étkezőbe. Az asztalok hasonló módon voltak elrendezve, mint a Harry Potter filmekben. A különbség csak az, hogy nem vagyunk varázslók és nem is Roxfortban vagyunk. Ezt természetesen nem bánom, hiszen eléggé furcsa lenne, ha úgy kellene élnünk, mint nekik. Bár egy repülő seprű nem lenne rossz néha... A repülő autóról nem is beszélve.

Ezekkel a kusza gondolatokkal a fejemben foglaltam helyet a számomra kijelölt asztalnál. Már mindenhova ki volt téve a mai vacsora, vagyis sült oldalas és tepsiben sült krumpli. Mivel nem igazán voltam éhes, így egy ideig csak böködtem a villámmal a tányéromban található ételt, majd inkább odaadtam az én adagomat Michael-nek, aki örömmel fogadta a repetát. Azt hiszem ő képes lenne mindenki vacsoráját megenni, hiszen a gyomra feneketlen, ezt már többször is bebizonyította. 

A bent lakók, vagyis „betegek” asztalai között szórtan helyezkedtek el a nővérek, az orvosok, a terapeuták asztalai. A bejárattól nem messze leltem rá az újdonsült agyturkászra, vagyis Ethan Morris-ra. Valamin nagyon nevetett, amit gondolom az egyik körülötte legyeskedő nővér mesélt neki. A szememet forgatva pásztáztam tovább a tömeget, ám úgy tűnt, ma nem lesz semmi balhé. Tegnap verekedés volt két lány között, azelőtti nap pedig kajacsata. Természetesen hatalmas botrány lett mind a kettőből, bár én egyikben sem vettem részt. Véleményem szerint az itt dolgozók már hozzászokhatnának ahhoz, hogy itt mindig, vagy legalábbis majdnem mindig történik valami. 

Miután befejezték a többiek is a vacsorát el lehetett hagyni az étkezőt, ám továbbra sem szabad program volt, hiszen kezdődött a filmnézés. A társalgóban elfoglaltam a szokásos helyemet, vagyis az egyik hátul elhelyezkedő kisebb kanapét. Törökülésben ültem és vártam, hogy elkezdődjön végre a napom fénypontja; a film. 

- Szia, Beth! - vágódott le a kanapé mellett elhelyezkedő fotelba hatalmas vigyorral az arcán CeCe. Mosolyogva intettem neki, ám ő beérte ezzel. Tudta, hogy nem szeretek beszélgetni, ha más is ott van. 

CeCe, vagy teljes nevén Cecily Elwood tizennégy éves, és körülbelül két hónapja csatlakozott az intézetben élők csapatához. Amint meghallottam, hogy új ember érkezett rögtön felkerestem, hiszen én is annyi idős koromban kerültem ide, mint ő és tudom milyen érzés teljesen egyedül lenni. Azóta jó viszony alakult ki kettőnk között, ő az egyetlen ember, aki hallott már beszélni. 

Annabelle, az egyik nővér egy ideig szórakozott a hatalmas tévével, majd elindult a film. Rögtön felcsillant a szemem, mikor megláttam a film címét; A könyvtolvaj. Mindig is kedveltem a történelmet, a kedvenc időszakom a huszadik század, a világháborúk évszázada. Ez egy kicsit furcsának tűnhet, de nem vagyok terrorista jelölt, sem pedig Hitler utódja. Egyszerűen csak érdekel a téma és ez a film pontosan a második világháborúról szól. Az egyik kedvencem, azt hiszem. Könyvben is imádtam, így természetes, hogy a mozgóképes változatát is kedvelem. 

A legtöbb ember nagyokat ásított, esetleg beszélgetett a mellette ülővel, míg én érdeklődve figyeltem az eseményeket. Szinte minden hónapban lejátsszák, mégis úgy figyeltem, mintha most látnám leges legelőször.

A film nagyjából a felénél tarthatott, mikor belépett az ajtón mindenki kedvenc terapeutája. Igen, ez szarkazmus volt. Viszont eldöntöttem, hogy nem érdekel, nem fogja elrontani a legjobb óráimat. Akaratlanul is észrevettem az elszántságot a szemében, miközben felénk közeledett. Elmosolyodott, amikor tekintete találkozott az enyémmel. 

CeCe felvont szemöldökkel hajolt oda hozzám. 

- Miért jön ide Ethan? - kérdezte izgatottan. Ötlet hiányában szenvedve megrántottam a vállam s elkaptam a srácról a tekintetem. - Ez meg mi volt? Csak azt ne mond, hogy neked nem az ideálod egy ilyen jó pasi!

Már épp reagáltam volna, de az említett jó „pasi” levágódott mellém és ránk köszönt. Bosszúsan felsóhajtottam és inkább néztem tovább a filmet.

A terapeuta tekintete a film között és köztem cikázott, amivel az idegeimen táncolt. CeCe észrevette, hogy zavart a szituáció, így helyet cserélt velem. Próbáltak halkan beszélgetni egymással, de még a sutyorgásukat is tisztán értettem. Már a nyelvemen volt, hogy leüvöltöm őket, azonban a tűrőképességemnek köszönhetően egy szót sem szóltam.

A filmet a szó legszorosabb értelmében végig szenvedtem, mivel a mellettem ülő személyek nem voltak képesek befogni. CeCe-től kedves dolog volt, hogy próbált segíteni, de a kedvenc filmemet utáltam nézni. Amint vége lett rögtön felpattantam és vissza siettem a szobámba.

Nem hiszem el, hogy ennek az alaknak még ezt is sikerült elrontania! Kíváncsi lennék arra, hogy vajon az összes „eset” életét tönkre akarja e tenni, vagy csak engem tisztel meg ezzel... 

Idegesen léptem a szobámhoz tartozó apró fürdőbe. A legfelső polcról levettem a fésűm, majd megpróbáltam a kócos hajamat valamelyest kisimítani. Mikor ez sikerült eldőltem az ágyamon. A fehér plafont bámulva próbáltam lenyugtatni magam. 

Egyszerűen hihetetlen, hogy egyetlen egy nap alatt meg tudta magát utáltatni velem! Próbálok kedves lenni az emberekkel, jó véleményt kialakítani mindenkiről. De róla képtelen vagyok. Hiába kedves velünk, vagy legalábbis annak mutatkozik, mégis látszik rajta, hogy bolondnak tart minket. Mint a legtöbb ember. 

Fújtatva vettem elő éjjeli szekrényem fiókjából a telefonomat, amelyet szintén Helen nénitől kaptam. Azzal az utasítással adta, hogy minden héten legalább egyszer keressem. Ezt a kérését természetesen igyekeztem teljesíteni, hiszen majdnem mindent neki köszönhetek. Megnyomtam az egyes gombot, mivel gyors híváson van. Ki mást is hívnék? Miközben vártam, hogy felvegye, a hajamba túrtam.

- Drágám! Már vártam a hívásod! - szólt bele a számomra legkedvesebb hang a készülékbe. Felsóhajtottam, majd elmosolyodtam.

- Sajnálom, hogy eddig nem hívtalak, csak kissé ideges voltam ma - próbáltam kimenteni magamat. Persze tudtam, hogy nem rosszból mondta, mégis kötelességemnek éreztem megindokolni a késésem okát. 

- Semmi baj - a hangján hallatszott, hogy mosolyog. - Na mesélj csak, kinek sikerült kiakasztania? 

- Van egy új orvos, vagy inkább tanuló az intézetben... Nem mondanám, hogy legjobb barátok lettünk. Legalábbis én nem tekintem még csak ismerősnek sem... - piszkáltam egy arcomba lógó hajtincset, miközben részletesen elmeséltem mindent, a csoportterápiától kezdve a filmig. - Fel tudod ezt fogni? A valaha volt egyik legjobb filmről beszélünk! Még azt sem tudtam élvezni. Miatta - fújtattam bosszúsan. 

- Biztosan nem olyan szörnyű! Csak meg kell ismernetek egymást! Szerintem csak arról van szó, hogy furcsa számodra az ottléte - próbált megnyugtatni. Ó igen. Helen néni soha senkire nem mondott még egy rossz szót sem, apán kívül. Mondjuk neki is sokáig tartott kihoznia a sodrából, de sikerült. 

- Nem vagyok biztos abban, hogy meg szeretném ismerni... - mondtam halkan. A vonal túlsó feléről kiabálás hallatszott. 

- Kevin, szállj le a pultról! Lindsay, mindjárt vacsora, ne most egyél csokit! - szólt a gyerekeire a nagynénim. Ikrekkel áldották meg, így két rosszcsont hétévesért felel. - Bocsánat drágám, de le kell tennem. Nem bírnak magukkal, és a csirke is mindjárt oda ég! Légy jó! 

- Vigyázzatok magatokra, és add át üdvözletemet! - mondtam, majd letettem. 

Egy nagy sóhajtást követően kerestem egy bő pólót, valamint egy rövid nadrágot amit pizsamaként használtam. Áthúztam a ruháimat, majd a takaró alá bújtam és folytattam a félbehagyott olvasást.

Sziasztok!

Meghoztam a folytatást :) Köszönjünk az előző részhez érkezett 2 kommentárt Hope S.-nek és Blaze Brooke-nak és a 4 pipát :D Reménykedünk benne, hogy a történet előrehaladtával majd többen lesztek és örömmel olvashatjuk a véleményeiteket, illetve tehetjük közzé a fejezeteket! Köszönjük előre is! :) 

xx Ria

1.fejezet

Ittlétem óta már vagy tízszer kiolvastam azt a könyvet, amit most is ugyanolyan gyerekes izgalommal lapozgattam. A szobám csendjét a falióra kattogása s Avril Lavigne férjével készített közös duettje törte meg. Apró mosoly kúszott arcomra, amikor a kedvenc részemhez értem a könyvben.

- Elizabeth, 5 perc múlva kezdődik a terápia! - nyitott be halovány mosollyal az arcán Katherine, az egyik ápolónő.

Biccentettem egyet, majd egy könyvjelzővel megjelöltem az adott oldalt és fájó szívvel becsuktam a kötetet. A zenelejátszót kikapcsoltam, aztán felvettem a pulóverem és követtem a középkorú nőt az aulába, ahol gyülekezni szoktunk. Mr Morris, az intézményvezető-főorvos már ott volt. Amikor mindenki helyet foglalt, megköszörülte a torkát s megszólalt.

- Intézményünk bővült egy terapeutával, aki tavaly szeptemberben kezdte egyetemi tanulmányait. Aki hallja majd a nevét, keresse a 3.emeleten Ethan Morris irodáját - eltűnődve meredtem a főorvosra. Egy újabb Morris. Micsoda véletlen egybeesés... Mire észbe kaptam, utoljára az én nevemet mondták. Összébb húztam a pulóverem s felsóhajtottam. - ...és Elizabeth Johnson.

Birkacsorda módjára mentünk a lifthez, rajtam kívül még 4 lánnyal. Unottan hallgattam végig a pletykákat, amiket az új agyturkászról adtak tovább a másiknak. Akaratlanul is megtudtam, hogy az intézményvezető unokaöccséről van szó, 19 éves és állítólag rendkívül helyes fiú. 

Tracy, a csoporttársam fülig érő mosollyal kopogott be az iroda ajtaján, amikor a lift megállt a 3.emeleten. A pletykák igencsak hihetőek voltak. Egy magas, első ránézésre is izmos, mogyoróbarna hajú és szemű, borostás arcú srác nyitott ajtót. Hófehér köpenyén ott virított a névjegykártyája: Ethan Christian Morris.
- Gyertek be! - mosolygott ránk, majd beljebb invitált minket az irodájába. A helység sokkal másabb volt, mint mondjuk az én szobám. A falak kék színben pompáztak, a bútorok fehérek voltak. Az íróasztal előtt azonban egy barna bőrkanapé terpeszkedett el. - Foglaljatok helyet!
- Tetszik az irodája, Mr Morris - szólalt meg Tracy elismerően bólogatva. A fiú pironkodva megköszönte, majd leült elénk. Azonnal meg is kérte a csoportot, hogy nyugodt szívvel tegeződjünk vele. Alaposan végigmért mindenkit, tekintete lassan rajtam állapodott meg. Tracy természetesen ezt is kommentálta. - Ó, ő Elizabeth. 3 éve van itt, de még senki se hallotta a hangját. Többnyire csak bólogat vagy a fejét rázza, ha nem tetszik neki valami.
- Ez egy kicsit elszomorít. Pedig szerettem volna ezt a foglalkozást egy bemutatkozással kezdeni, de úgy tűnik, valaki csak gondolatban fog nekem válaszolni a kérdéseimre - mosolygott rám, amit akaratlanul is viszonoztam. Volt a kisugárzásában valami, ami erősen vonzott. - Ha nincs semmiféle akadálya, kezdeném én a bemutatkozást. Ethan vagyok, 19 éves. Chicago-ban születtem. Két nővérem van, Ruth és Nicola. A szüleim az egyetemen tanítanak. Szeretem a jazz-t, a country-t, a popot és a rock-t, de a disco és a techno nem a kedvenc műfajom. Kedvelem a vígjátékokat, a háborús és romantikus filmeket. Szeretek olvasni is. Van egy macskám, Ron és egy golden retriever-m, Brave. Szabadidőmben kézilabdázom, konditerembe járok, futok és gördeszkázom.
A mellettem ülők valósággal hipnózisba esve csüngtek Ethan szavain, aki végig engem bámult. Sajnos - a terapeuta javára - én inkább a könyvespolcot tüntettem ki a figyelmemmel és csak az önakaratom dacossága marasztalt ülésre, ugyanis legszívesebben odamentem volna s elvettem volna egy könyvet a helyéről. Az lehet, hogy lassan 3 éve egy betű sem jött ki a számon, annál jobban érdekelt a kultúra és a tudomány.
Amikor meguntam a bámészkodást, a pulóverem cipzárjával kezdtem el játszani és úgy tettem, mintha figyelnék a bemutatkozásokra.
- Köszönöm, hogy mindezt elmondtátok nekem s hogy a bizalmatokba fogadtatok ezáltal. A holnapi nap folyamán átbeszéljük egy kicsit a démonokat, illetve a rossz szokásokat és ha van vagy volt ilyen tapasztalatotok, szívesen segítek ebben is... Vagyis, hogy hogyan lehet ezeket esetleg leküzdeni meg ilyenek - mondta kedvesen, ajkain halovány mosollyal Ethan. A lányok szempillájukat rebegtetve köszöntek el a fiútól, aki mindezt figyelmen kívül hagyva csak biccentett egyet. Ahogy az ajtóhoz értem, óvatosan megsimította a vállam. - Maradnál még néhány percre? Szeretnék rólad többet tudni, és már tudom is, hogyan szedjek belőled dolgokat.
Kérdően felvontam a szemöldököm, Ethan pedig visszakísért a kanapéhoz. A kezembe adott egy papírt és egy tollat. Még mindig nem értettem, mire megy ki ez az egész.
- Ha nem szeretnél beszélni, le is írhatod például azt, hogy miért kerültél ide. Van-e esetleg oka a némaságodnak? Szeretsz-e itt lenni? Ilyenekre vagyok leginkább kíváncsi - mosolygott rám szelíden, amivel sikerült belőlem is kicsikarnia egy mosolyt.
Megpróbáltam szépen írni, elvégre nem magamnak jegyzeteltem. A kis monológom végére csak ennyit írtam:  Ha tudod, miért kérdezted az ittlétem okát? Kíváncsiságod árán keresd fel a nagynénémet, Helen-t. Ő jobban tudja, hiszen neki köszönhetem, hogy itt vagyok és hogy még élek... Bár, miért is köszönjem meg? Egy rakás szerencsétlenség vagyok.
A tollat az asztalra téve nyújtottam át a papírt Ethan-nek. Összevont szemöldökkel olvasta végig, majd felsóhajtott s tekintetét az enyémbe fúrta.
- Ne fogd fel ilyen tragikusan a helyzeted! Elvégre azért vagyunk itt, hogy segítsünk neked. Nemcsak a tankönyvekben olvasottakra támaszkodom, találkoztam már hozzád hasonló esettel. Fél évig kezeltek egy lányt, aki mély depresszióba esett a szülei halála után. Nem volt senkije sem a nagypapáján kívül, akit a kezelés elkezdése után második héten el is vesztett. A bácsi agydaganatban halt meg, az utolsó stádiumban volt - Ethan arca eltorzult egy picit, ahogy mesélt nekem. A szemeimet mardosták a könnyek, de nem hagytam őket végigfolyni arcomon. Nem törhetek meg! - A tragédia még rosszabbá tehette volna a lány állapotát, de ő erős maradt és belátta, hogy az önmarcangolás nem vezet semmire sem.
A történet meghatott, mégsem éreztem jogosnak ezt az egészet, kezdve ott, hogy „találkozott már hozzám hasonló esettel”. Kikérem magamnak, nem vagyok eset! Érző, emberi lény vagyok! Eléggé elcseszett, de ember. Meg különben is, milyen jogon hasonlít össze engem egy számomra ismeretlen lánnyal, aki ráadásul teljesen más, mint én? Nem vagyok depressziós. Persze, jöhetnek nekem az orvosok azzal a dumával, hogy az aki beteg nem ismeri el, hogy tényleg az, de szerintem feltűnne, ha valami hasonló bajom lenne. Nem haltak meg a szüleim, legalábbis nem mindketten. Az egyiküket csak szimplán nem veszem figyelembe, hogy még életben van. Ha még egyáltalán él. Semmi közöm ehhez a lányhoz, vagy ahogyan ő fogalmazott, „esethez”. Talán annyi a közös, hogy mindketten elveszettünk valakit, aki számunkra fontos.
Elvettem a papírt Ethan-től, majd kissé sértetten csak ennyit írtam rá: Örülnék, ha nem hasonlítanál össze másokkal. És ha most megbocsátasz, szeretnék visszamenni a szobámba. 
Amint leírtam gondolataimat, felálltam a kanapétól s meg sem várva a terapeuta reakcióját, visszamentem az én kis birodalmamba. Elindítottam a zenelejátszómat, hasra feküdtem az ágyon s folytattam tovább az olvasást.

Sziasztok!

Meg is érkeztem a történet első fejezetével :) Köszönjük a bevezetőhöz érkezett 2 kommentárt Blaze Brooke-nak és Hope S.-nek, a 8 pipát, az 5 feliratkozót és az 550 megtekintést ♥ :) Reméljük, ez a fejezet is elnyeri a tetszéseteket és Ria H. vidáman s dalolva teheti majd közzé a folytatást :) További szép estét és hetet kívánok ♥! Pusszpáá evribádii,

Macy

Prológus

Mint minden este, ma is mindenki a társalgóban foglalt helyet. Itt, az intézetben bevett szokás, hogy vacsora után, pontban hét órakor elindítanak egy filmet. A megjelenés mindenkinek kötelező, nézni már nem az. Már megszokta minden itt dolgozó, hogy én vagyok az egyetlen személy, aki figyelni is szokott. Bár szinte mindig ugyan azokat a filmeket nézzük, én mégis érdeklődve nézem végig őket. Hiába láttuk már ezerszer, mégis ezek a legérdekesebb órák az intézetben. 

Lassan három éve élem itt mindennapjaimat és ez egy jó ideig nem is fog megváltozni. Az összes csoportterápián, a vizsgálatokkor, sőt, minden alkalommal amikor látnak megkérdezik tőlünk, hogy érezzük magunkat, jobb-e itt, mint otthon. Válaszolni soha nem szoktam, de azon, hogy mit mondanék el szoktam gondolkozni. Arra, hogy hogyan érzem magam, valószínűleg azt mondanám, hogy sehogy. Ez az igazság. Az összes nap ugyan az, ha nem lenne naptár a folyosókon, a szobákban, azt sem tudnám követni, hogy ma kedd van-e, vagy szerda. Hogy jobb-e itt, mint otthon? Annál a helynél minden jobb, még a pokol is. Bár nem vagyok benne biztos, hogy az idézőjeles otthonom nem egyenlő-e a pokollal. Nem lepne meg, ha az lenne. De vissza térve az eredeti kérdésre, a válaszom igen. Helen néninek köszönhetően a történtek után ide kerültem, amiért örökké hálás leszek neki. Hiába unalmasak a napjaim, mégis, boldogabb vagyok, mint voltam. Tudom, hogy hiányzik valami az életemből, mégis, jól érzem magam itt. 

Sok ember azt gondolja, hogy mi mind őrültek, esetleg bolondok vagyunk, de ez nem igaz. Ha átélték volna azt, amit mi, megértenének. Véleményem szerint az ítélkezés helyett inkább örülniük kellene, hogy velük nem történt még csak hasonló sem, hogy ilyen szintű fájdalomról még csak nem is hallottak. 

A hozzám hasonlóak, akik ilyen múlttal rendelkeznek, soha nem fognak már normális életet élni. A múlt örökké kísérteni fogja őket, engem. Mégis úgy gondolom, hogy van esélyünk teljes életet élni. Már ha egyszer kijutunk innen. 

De mi számít egyáltalán normálisnak ebben az őrült világban?

Sziasztok!
Ezennel hivatalosan is megnyitjuk a Mad World című történetet :) Macy-vel folyamatosan ötletelünk, írjuk a fejezeteket és nagyon reméljük, nem hiába :) Várjuk véleményeiteket, akár komment, akár pipa formájában ;) HA lesz érdeklődő a folytatásra, akkor publikáljuk majd :) Nem szabunk kommentárhatárt, nem fenyegetünk meg senkit sem vasvillával vagy sokkolóval... Szimplán csak jólesne néhány bátorító szó, esetleg pipa :) Előre is köszönjünk,
xx Ria