2. fejezet

A fél órával ezelőtti hajmosás miatt még kissé nedves hajjal vonultam le a többiekkel együtt az étkezőbe. Az asztalok hasonló módon voltak elrendezve, mint a Harry Potter filmekben. A különbség csak az, hogy nem vagyunk varázslók és nem is Roxfortban vagyunk. Ezt természetesen nem bánom, hiszen eléggé furcsa lenne, ha úgy kellene élnünk, mint nekik. Bár egy repülő seprű nem lenne rossz néha... A repülő autóról nem is beszélve.

Ezekkel a kusza gondolatokkal a fejemben foglaltam helyet a számomra kijelölt asztalnál. Már mindenhova ki volt téve a mai vacsora, vagyis sült oldalas és tepsiben sült krumpli. Mivel nem igazán voltam éhes, így egy ideig csak böködtem a villámmal a tányéromban található ételt, majd inkább odaadtam az én adagomat Michael-nek, aki örömmel fogadta a repetát. Azt hiszem ő képes lenne mindenki vacsoráját megenni, hiszen a gyomra feneketlen, ezt már többször is bebizonyította. 

A bent lakók, vagyis „betegek” asztalai között szórtan helyezkedtek el a nővérek, az orvosok, a terapeuták asztalai. A bejárattól nem messze leltem rá az újdonsült agyturkászra, vagyis Ethan Morris-ra. Valamin nagyon nevetett, amit gondolom az egyik körülötte legyeskedő nővér mesélt neki. A szememet forgatva pásztáztam tovább a tömeget, ám úgy tűnt, ma nem lesz semmi balhé. Tegnap verekedés volt két lány között, azelőtti nap pedig kajacsata. Természetesen hatalmas botrány lett mind a kettőből, bár én egyikben sem vettem részt. Véleményem szerint az itt dolgozók már hozzászokhatnának ahhoz, hogy itt mindig, vagy legalábbis majdnem mindig történik valami. 

Miután befejezték a többiek is a vacsorát el lehetett hagyni az étkezőt, ám továbbra sem szabad program volt, hiszen kezdődött a filmnézés. A társalgóban elfoglaltam a szokásos helyemet, vagyis az egyik hátul elhelyezkedő kisebb kanapét. Törökülésben ültem és vártam, hogy elkezdődjön végre a napom fénypontja; a film. 

- Szia, Beth! - vágódott le a kanapé mellett elhelyezkedő fotelba hatalmas vigyorral az arcán CeCe. Mosolyogva intettem neki, ám ő beérte ezzel. Tudta, hogy nem szeretek beszélgetni, ha más is ott van. 

CeCe, vagy teljes nevén Cecily Elwood tizennégy éves, és körülbelül két hónapja csatlakozott az intézetben élők csapatához. Amint meghallottam, hogy új ember érkezett rögtön felkerestem, hiszen én is annyi idős koromban kerültem ide, mint ő és tudom milyen érzés teljesen egyedül lenni. Azóta jó viszony alakult ki kettőnk között, ő az egyetlen ember, aki hallott már beszélni. 

Annabelle, az egyik nővér egy ideig szórakozott a hatalmas tévével, majd elindult a film. Rögtön felcsillant a szemem, mikor megláttam a film címét; A könyvtolvaj. Mindig is kedveltem a történelmet, a kedvenc időszakom a huszadik század, a világháborúk évszázada. Ez egy kicsit furcsának tűnhet, de nem vagyok terrorista jelölt, sem pedig Hitler utódja. Egyszerűen csak érdekel a téma és ez a film pontosan a második világháborúról szól. Az egyik kedvencem, azt hiszem. Könyvben is imádtam, így természetes, hogy a mozgóképes változatát is kedvelem. 

A legtöbb ember nagyokat ásított, esetleg beszélgetett a mellette ülővel, míg én érdeklődve figyeltem az eseményeket. Szinte minden hónapban lejátsszák, mégis úgy figyeltem, mintha most látnám leges legelőször.

A film nagyjából a felénél tarthatott, mikor belépett az ajtón mindenki kedvenc terapeutája. Igen, ez szarkazmus volt. Viszont eldöntöttem, hogy nem érdekel, nem fogja elrontani a legjobb óráimat. Akaratlanul is észrevettem az elszántságot a szemében, miközben felénk közeledett. Elmosolyodott, amikor tekintete találkozott az enyémmel. 

CeCe felvont szemöldökkel hajolt oda hozzám. 

- Miért jön ide Ethan? - kérdezte izgatottan. Ötlet hiányában szenvedve megrántottam a vállam s elkaptam a srácról a tekintetem. - Ez meg mi volt? Csak azt ne mond, hogy neked nem az ideálod egy ilyen jó pasi!

Már épp reagáltam volna, de az említett jó „pasi” levágódott mellém és ránk köszönt. Bosszúsan felsóhajtottam és inkább néztem tovább a filmet.

A terapeuta tekintete a film között és köztem cikázott, amivel az idegeimen táncolt. CeCe észrevette, hogy zavart a szituáció, így helyet cserélt velem. Próbáltak halkan beszélgetni egymással, de még a sutyorgásukat is tisztán értettem. Már a nyelvemen volt, hogy leüvöltöm őket, azonban a tűrőképességemnek köszönhetően egy szót sem szóltam.

A filmet a szó legszorosabb értelmében végig szenvedtem, mivel a mellettem ülő személyek nem voltak képesek befogni. CeCe-től kedves dolog volt, hogy próbált segíteni, de a kedvenc filmemet utáltam nézni. Amint vége lett rögtön felpattantam és vissza siettem a szobámba.

Nem hiszem el, hogy ennek az alaknak még ezt is sikerült elrontania! Kíváncsi lennék arra, hogy vajon az összes „eset” életét tönkre akarja e tenni, vagy csak engem tisztel meg ezzel... 

Idegesen léptem a szobámhoz tartozó apró fürdőbe. A legfelső polcról levettem a fésűm, majd megpróbáltam a kócos hajamat valamelyest kisimítani. Mikor ez sikerült eldőltem az ágyamon. A fehér plafont bámulva próbáltam lenyugtatni magam. 

Egyszerűen hihetetlen, hogy egyetlen egy nap alatt meg tudta magát utáltatni velem! Próbálok kedves lenni az emberekkel, jó véleményt kialakítani mindenkiről. De róla képtelen vagyok. Hiába kedves velünk, vagy legalábbis annak mutatkozik, mégis látszik rajta, hogy bolondnak tart minket. Mint a legtöbb ember. 

Fújtatva vettem elő éjjeli szekrényem fiókjából a telefonomat, amelyet szintén Helen nénitől kaptam. Azzal az utasítással adta, hogy minden héten legalább egyszer keressem. Ezt a kérését természetesen igyekeztem teljesíteni, hiszen majdnem mindent neki köszönhetek. Megnyomtam az egyes gombot, mivel gyors híváson van. Ki mást is hívnék? Miközben vártam, hogy felvegye, a hajamba túrtam.

- Drágám! Már vártam a hívásod! - szólt bele a számomra legkedvesebb hang a készülékbe. Felsóhajtottam, majd elmosolyodtam.

- Sajnálom, hogy eddig nem hívtalak, csak kissé ideges voltam ma - próbáltam kimenteni magamat. Persze tudtam, hogy nem rosszból mondta, mégis kötelességemnek éreztem megindokolni a késésem okát. 

- Semmi baj - a hangján hallatszott, hogy mosolyog. - Na mesélj csak, kinek sikerült kiakasztania? 

- Van egy új orvos, vagy inkább tanuló az intézetben... Nem mondanám, hogy legjobb barátok lettünk. Legalábbis én nem tekintem még csak ismerősnek sem... - piszkáltam egy arcomba lógó hajtincset, miközben részletesen elmeséltem mindent, a csoportterápiától kezdve a filmig. - Fel tudod ezt fogni? A valaha volt egyik legjobb filmről beszélünk! Még azt sem tudtam élvezni. Miatta - fújtattam bosszúsan. 

- Biztosan nem olyan szörnyű! Csak meg kell ismernetek egymást! Szerintem csak arról van szó, hogy furcsa számodra az ottléte - próbált megnyugtatni. Ó igen. Helen néni soha senkire nem mondott még egy rossz szót sem, apán kívül. Mondjuk neki is sokáig tartott kihoznia a sodrából, de sikerült. 

- Nem vagyok biztos abban, hogy meg szeretném ismerni... - mondtam halkan. A vonal túlsó feléről kiabálás hallatszott. 

- Kevin, szállj le a pultról! Lindsay, mindjárt vacsora, ne most egyél csokit! - szólt a gyerekeire a nagynénim. Ikrekkel áldották meg, így két rosszcsont hétévesért felel. - Bocsánat drágám, de le kell tennem. Nem bírnak magukkal, és a csirke is mindjárt oda ég! Légy jó! 

- Vigyázzatok magatokra, és add át üdvözletemet! - mondtam, majd letettem. 

Egy nagy sóhajtást követően kerestem egy bő pólót, valamint egy rövid nadrágot amit pizsamaként használtam. Áthúztam a ruháimat, majd a takaró alá bújtam és folytattam a félbehagyott olvasást.

Sziasztok!

Meghoztam a folytatást :) Köszönjünk az előző részhez érkezett 2 kommentárt Hope S.-nek és Blaze Brooke-nak és a 4 pipát :D Reménykedünk benne, hogy a történet előrehaladtával majd többen lesztek és örömmel olvashatjuk a véleményeiteket, illetve tehetjük közzé a fejezeteket! Köszönjük előre is! :) 

xx Ria