Ittlétem óta már vagy tízszer kiolvastam azt a könyvet, amit most is ugyanolyan gyerekes izgalommal lapozgattam. A szobám csendjét a falióra kattogása s Avril Lavigne férjével készített közös duettje törte meg. Apró mosoly kúszott arcomra, amikor a kedvenc részemhez értem a könyvben.
- Elizabeth, 5 perc múlva kezdődik a terápia! - nyitott be halovány mosollyal az arcán Katherine, az egyik ápolónő.
Biccentettem egyet, majd egy könyvjelzővel megjelöltem az adott oldalt és fájó szívvel becsuktam a kötetet. A zenelejátszót kikapcsoltam, aztán felvettem a pulóverem és követtem a középkorú nőt az aulába, ahol gyülekezni szoktunk. Mr Morris, az intézményvezető-főorvos már ott volt. Amikor mindenki helyet foglalt, megköszörülte a torkát s megszólalt.
- Intézményünk bővült egy terapeutával, aki tavaly szeptemberben kezdte egyetemi tanulmányait. Aki hallja majd a nevét, keresse a 3.emeleten Ethan Morris irodáját - eltűnődve meredtem a főorvosra. Egy újabb Morris. Micsoda véletlen egybeesés... Mire észbe kaptam, utoljára az én nevemet mondták. Összébb húztam a pulóverem s felsóhajtottam. - ...és Elizabeth Johnson.
Birkacsorda módjára mentünk a lifthez, rajtam kívül még 4 lánnyal. Unottan hallgattam végig a pletykákat, amiket az új agyturkászról adtak tovább a másiknak. Akaratlanul is megtudtam, hogy az intézményvezető unokaöccséről van szó, 19 éves és állítólag rendkívül helyes fiú.
Tracy, a csoporttársam fülig érő mosollyal kopogott be az iroda ajtaján, amikor a lift megállt a 3.emeleten. A pletykák igencsak hihetőek voltak. Egy magas, első ránézésre is izmos, mogyoróbarna hajú és szemű, borostás arcú srác nyitott ajtót. Hófehér köpenyén ott virított a névjegykártyája: Ethan Christian Morris.
- Gyertek be! - mosolygott ránk, majd beljebb invitált minket az irodájába. A helység sokkal másabb volt, mint mondjuk az én szobám. A falak kék színben pompáztak, a bútorok fehérek voltak. Az íróasztal előtt azonban egy barna bőrkanapé terpeszkedett el. - Foglaljatok helyet!
- Tetszik az irodája, Mr Morris - szólalt meg Tracy elismerően bólogatva. A fiú pironkodva megköszönte, majd leült elénk. Azonnal meg is kérte a csoportot, hogy nyugodt szívvel tegeződjünk vele. Alaposan végigmért mindenkit, tekintete lassan rajtam állapodott meg. Tracy természetesen ezt is kommentálta. - Ó, ő Elizabeth. 3 éve van itt, de még senki se hallotta a hangját. Többnyire csak bólogat vagy a fejét rázza, ha nem tetszik neki valami.
- Ez egy kicsit elszomorít. Pedig szerettem volna ezt a foglalkozást egy bemutatkozással kezdeni, de úgy tűnik, valaki csak gondolatban fog nekem válaszolni a kérdéseimre - mosolygott rám, amit akaratlanul is viszonoztam. Volt a kisugárzásában valami, ami erősen vonzott. - Ha nincs semmiféle akadálya, kezdeném én a bemutatkozást. Ethan vagyok, 19 éves. Chicago-ban születtem. Két nővérem van, Ruth és Nicola. A szüleim az egyetemen tanítanak. Szeretem a jazz-t, a country-t, a popot és a rock-t, de a disco és a techno nem a kedvenc műfajom. Kedvelem a vígjátékokat, a háborús és romantikus filmeket. Szeretek olvasni is. Van egy macskám, Ron és egy golden retriever-m, Brave. Szabadidőmben kézilabdázom, konditerembe járok, futok és gördeszkázom.
A mellettem ülők valósággal hipnózisba esve csüngtek Ethan szavain, aki végig engem bámult. Sajnos - a terapeuta javára - én inkább a könyvespolcot tüntettem ki a figyelmemmel és csak az önakaratom dacossága marasztalt ülésre, ugyanis legszívesebben odamentem volna s elvettem volna egy könyvet a helyéről. Az lehet, hogy lassan 3 éve egy betű sem jött ki a számon, annál jobban érdekelt a kultúra és a tudomány.
Amikor meguntam a bámészkodást, a pulóverem cipzárjával kezdtem el játszani és úgy tettem, mintha figyelnék a bemutatkozásokra.
- Köszönöm, hogy mindezt elmondtátok nekem s hogy a bizalmatokba fogadtatok ezáltal. A holnapi nap folyamán átbeszéljük egy kicsit a démonokat, illetve a rossz szokásokat és ha van vagy volt ilyen tapasztalatotok, szívesen segítek ebben is... Vagyis, hogy hogyan lehet ezeket esetleg leküzdeni meg ilyenek - mondta kedvesen, ajkain halovány mosollyal Ethan. A lányok szempillájukat rebegtetve köszöntek el a fiútól, aki mindezt figyelmen kívül hagyva csak biccentett egyet. Ahogy az ajtóhoz értem, óvatosan megsimította a vállam. - Maradnál még néhány percre? Szeretnék rólad többet tudni, és már tudom is, hogyan szedjek belőled dolgokat.
Kérdően felvontam a szemöldököm, Ethan pedig visszakísért a kanapéhoz. A kezembe adott egy papírt és egy tollat. Még mindig nem értettem, mire megy ki ez az egész.
- Ha nem szeretnél beszélni, le is írhatod például azt, hogy miért kerültél ide. Van-e esetleg oka a némaságodnak? Szeretsz-e itt lenni? Ilyenekre vagyok leginkább kíváncsi - mosolygott rám szelíden, amivel sikerült belőlem is kicsikarnia egy mosolyt.
Megpróbáltam szépen írni, elvégre nem magamnak jegyzeteltem. A kis monológom végére csak ennyit írtam: Ha tudod, miért kérdezted az ittlétem okát? Kíváncsiságod árán keresd fel a nagynénémet, Helen-t. Ő jobban tudja, hiszen neki köszönhetem, hogy itt vagyok és hogy még élek... Bár, miért is köszönjem meg? Egy rakás szerencsétlenség vagyok.
A tollat az asztalra téve nyújtottam át a papírt Ethan-nek. Összevont szemöldökkel olvasta végig, majd felsóhajtott s tekintetét az enyémbe fúrta.
- Ne fogd fel ilyen tragikusan a helyzeted! Elvégre azért vagyunk itt, hogy segítsünk neked. Nemcsak a tankönyvekben olvasottakra támaszkodom, találkoztam már hozzád hasonló esettel. Fél évig kezeltek egy lányt, aki mély depresszióba esett a szülei halála után. Nem volt senkije sem a nagypapáján kívül, akit a kezelés elkezdése után második héten el is vesztett. A bácsi agydaganatban halt meg, az utolsó stádiumban volt - Ethan arca eltorzult egy picit, ahogy mesélt nekem. A szemeimet mardosták a könnyek, de nem hagytam őket végigfolyni arcomon. Nem törhetek meg! - A tragédia még rosszabbá tehette volna a lány állapotát, de ő erős maradt és belátta, hogy az önmarcangolás nem vezet semmire sem.
A történet meghatott, mégsem éreztem jogosnak ezt az egészet, kezdve ott, hogy „találkozott már hozzám hasonló esettel”. Kikérem magamnak, nem vagyok eset! Érző, emberi lény vagyok! Eléggé elcseszett, de ember. Meg különben is, milyen jogon hasonlít össze engem egy számomra ismeretlen lánnyal, aki ráadásul teljesen más, mint én? Nem vagyok depressziós. Persze, jöhetnek nekem az orvosok azzal a dumával, hogy az aki beteg nem ismeri el, hogy tényleg az, de szerintem feltűnne, ha valami hasonló bajom lenne. Nem haltak meg a szüleim, legalábbis nem mindketten. Az egyiküket csak szimplán nem veszem figyelembe, hogy még életben van. Ha még egyáltalán él. Semmi közöm ehhez a lányhoz, vagy ahogyan ő fogalmazott, „esethez”. Talán annyi a közös, hogy mindketten elveszettünk valakit, aki számunkra fontos.
Elvettem a papírt Ethan-től, majd kissé sértetten csak ennyit írtam rá: Örülnék, ha nem hasonlítanál össze másokkal. És ha most megbocsátasz, szeretnék visszamenni a szobámba.
Amint leírtam gondolataimat, felálltam a kanapétól s meg sem várva a terapeuta reakcióját, visszamentem az én kis birodalmamba. Elindítottam a zenelejátszómat, hasra feküdtem az ágyon s folytattam tovább az olvasást.
- Gyertek be! - mosolygott ránk, majd beljebb invitált minket az irodájába. A helység sokkal másabb volt, mint mondjuk az én szobám. A falak kék színben pompáztak, a bútorok fehérek voltak. Az íróasztal előtt azonban egy barna bőrkanapé terpeszkedett el. - Foglaljatok helyet!
- Tetszik az irodája, Mr Morris - szólalt meg Tracy elismerően bólogatva. A fiú pironkodva megköszönte, majd leült elénk. Azonnal meg is kérte a csoportot, hogy nyugodt szívvel tegeződjünk vele. Alaposan végigmért mindenkit, tekintete lassan rajtam állapodott meg. Tracy természetesen ezt is kommentálta. - Ó, ő Elizabeth. 3 éve van itt, de még senki se hallotta a hangját. Többnyire csak bólogat vagy a fejét rázza, ha nem tetszik neki valami.
- Ez egy kicsit elszomorít. Pedig szerettem volna ezt a foglalkozást egy bemutatkozással kezdeni, de úgy tűnik, valaki csak gondolatban fog nekem válaszolni a kérdéseimre - mosolygott rám, amit akaratlanul is viszonoztam. Volt a kisugárzásában valami, ami erősen vonzott. - Ha nincs semmiféle akadálya, kezdeném én a bemutatkozást. Ethan vagyok, 19 éves. Chicago-ban születtem. Két nővérem van, Ruth és Nicola. A szüleim az egyetemen tanítanak. Szeretem a jazz-t, a country-t, a popot és a rock-t, de a disco és a techno nem a kedvenc műfajom. Kedvelem a vígjátékokat, a háborús és romantikus filmeket. Szeretek olvasni is. Van egy macskám, Ron és egy golden retriever-m, Brave. Szabadidőmben kézilabdázom, konditerembe járok, futok és gördeszkázom.
A mellettem ülők valósággal hipnózisba esve csüngtek Ethan szavain, aki végig engem bámult. Sajnos - a terapeuta javára - én inkább a könyvespolcot tüntettem ki a figyelmemmel és csak az önakaratom dacossága marasztalt ülésre, ugyanis legszívesebben odamentem volna s elvettem volna egy könyvet a helyéről. Az lehet, hogy lassan 3 éve egy betű sem jött ki a számon, annál jobban érdekelt a kultúra és a tudomány.
Amikor meguntam a bámészkodást, a pulóverem cipzárjával kezdtem el játszani és úgy tettem, mintha figyelnék a bemutatkozásokra.
- Köszönöm, hogy mindezt elmondtátok nekem s hogy a bizalmatokba fogadtatok ezáltal. A holnapi nap folyamán átbeszéljük egy kicsit a démonokat, illetve a rossz szokásokat és ha van vagy volt ilyen tapasztalatotok, szívesen segítek ebben is... Vagyis, hogy hogyan lehet ezeket esetleg leküzdeni meg ilyenek - mondta kedvesen, ajkain halovány mosollyal Ethan. A lányok szempillájukat rebegtetve köszöntek el a fiútól, aki mindezt figyelmen kívül hagyva csak biccentett egyet. Ahogy az ajtóhoz értem, óvatosan megsimította a vállam. - Maradnál még néhány percre? Szeretnék rólad többet tudni, és már tudom is, hogyan szedjek belőled dolgokat.
Kérdően felvontam a szemöldököm, Ethan pedig visszakísért a kanapéhoz. A kezembe adott egy papírt és egy tollat. Még mindig nem értettem, mire megy ki ez az egész.
- Ha nem szeretnél beszélni, le is írhatod például azt, hogy miért kerültél ide. Van-e esetleg oka a némaságodnak? Szeretsz-e itt lenni? Ilyenekre vagyok leginkább kíváncsi - mosolygott rám szelíden, amivel sikerült belőlem is kicsikarnia egy mosolyt.
Megpróbáltam szépen írni, elvégre nem magamnak jegyzeteltem. A kis monológom végére csak ennyit írtam: Ha tudod, miért kérdezted az ittlétem okát? Kíváncsiságod árán keresd fel a nagynénémet, Helen-t. Ő jobban tudja, hiszen neki köszönhetem, hogy itt vagyok és hogy még élek... Bár, miért is köszönjem meg? Egy rakás szerencsétlenség vagyok.
A tollat az asztalra téve nyújtottam át a papírt Ethan-nek. Összevont szemöldökkel olvasta végig, majd felsóhajtott s tekintetét az enyémbe fúrta.
- Ne fogd fel ilyen tragikusan a helyzeted! Elvégre azért vagyunk itt, hogy segítsünk neked. Nemcsak a tankönyvekben olvasottakra támaszkodom, találkoztam már hozzád hasonló esettel. Fél évig kezeltek egy lányt, aki mély depresszióba esett a szülei halála után. Nem volt senkije sem a nagypapáján kívül, akit a kezelés elkezdése után második héten el is vesztett. A bácsi agydaganatban halt meg, az utolsó stádiumban volt - Ethan arca eltorzult egy picit, ahogy mesélt nekem. A szemeimet mardosták a könnyek, de nem hagytam őket végigfolyni arcomon. Nem törhetek meg! - A tragédia még rosszabbá tehette volna a lány állapotát, de ő erős maradt és belátta, hogy az önmarcangolás nem vezet semmire sem.
A történet meghatott, mégsem éreztem jogosnak ezt az egészet, kezdve ott, hogy „találkozott már hozzám hasonló esettel”. Kikérem magamnak, nem vagyok eset! Érző, emberi lény vagyok! Eléggé elcseszett, de ember. Meg különben is, milyen jogon hasonlít össze engem egy számomra ismeretlen lánnyal, aki ráadásul teljesen más, mint én? Nem vagyok depressziós. Persze, jöhetnek nekem az orvosok azzal a dumával, hogy az aki beteg nem ismeri el, hogy tényleg az, de szerintem feltűnne, ha valami hasonló bajom lenne. Nem haltak meg a szüleim, legalábbis nem mindketten. Az egyiküket csak szimplán nem veszem figyelembe, hogy még életben van. Ha még egyáltalán él. Semmi közöm ehhez a lányhoz, vagy ahogyan ő fogalmazott, „esethez”. Talán annyi a közös, hogy mindketten elveszettünk valakit, aki számunkra fontos.
Elvettem a papírt Ethan-től, majd kissé sértetten csak ennyit írtam rá: Örülnék, ha nem hasonlítanál össze másokkal. És ha most megbocsátasz, szeretnék visszamenni a szobámba.
Amint leírtam gondolataimat, felálltam a kanapétól s meg sem várva a terapeuta reakcióját, visszamentem az én kis birodalmamba. Elindítottam a zenelejátszómat, hasra feküdtem az ágyon s folytattam tovább az olvasást.
Sziasztok!
Meg is érkeztem a történet első fejezetével :) Köszönjük a bevezetőhöz érkezett 2 kommentárt Blaze Brooke-nak és Hope S.-nek, a 8 pipát, az 5 feliratkozót és az 550 megtekintést ♥ :) Reméljük, ez a fejezet is elnyeri a tetszéseteket és Ria H. vidáman s dalolva teheti majd közzé a folytatást :) További szép estét és hetet kívánok ♥! Pusszpáá evribádii,
Macy
Haha, megint én vagyok az! :D
VálaszTörlésHuh, a rész fantasztikus lett, de ezt már megszokhattuk! *-* nincsen elég szó, amivel ki tudnám fejezni a részt, de tényleg! Le a kalappal előtte!
Ölel Titeket, Hope S. <3
Isteni lett a rész, minden sorát csak faltam és faltam! Nagyon tetszik az ötlet, hiszen ilyet, vagy egyáltalán ehhez hasonlót még nem is olvastam, tehát nagyon eredeti a történet, ami nagyon tetszik, jól megoldottátok. :) Várjuk a következő fejezetet, nagyon kíváncsi vagyok már a későbbi eseményekre is.
VálaszTörlésÖlel, Blaze Brooke