Magamra kaptam egy rövidnadrágot, egy pólót, illetve a tornacipőmet, a hajamat laza kontyban fogtam össze a fejem tetején, majd kiléptem a folyosóra. Az Ethan által elhelyezett könyvespolcról találomra kivettem egy regényt, s azzal a kezemben indultam el barátnőm szobája felé. Mikor beléptem, ruhahegyekkel találtam szemben magam.
- Na nem! - rázta meg a fejét. Megszeppenve néztem rá. - Tedd le szépen a könyvet és segíts. Nem akarom, hogy összegyűrődjön bármi is, de nem tudok hajtogatni.
Felnevettem, majd belevetettük magunkat a pakolásba. Vagy három bőröndöt töltöttünk meg. Vagyis töltöttem. Én hajtogattam és pakoltam, CeCe pedig utasítgatott és adogatta a ruhákat.
- Oké, neked még otthon is van pár cuccod? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Bólintott. - Nekem összesen nincs ennyi ruhám - néztem szét szörnyülködve.
- A cipők következnek - mondta, én pedig elképedtem. Ezzel viszonylag hamar megvoltunk, hiszen itt nem kellett semmire figyelni, egyszerűen csak bepakolni egy nagy táskába.
- Költöztetőautóval jönnek érted? - röhögtem el magam, mire hozzám vágott egy párnát. - Na! Nem verekszünk azzal, aki segít.
- Ezt most úgy mondod, mintha jobb dolgod is lenne - forgatta meg a szemét vigyorogva.
- Igazából... - néztem az asztalon pihenő könyv felé.
- Ne is álmodj róla! Ameddig én itt vagyok, hozzá nem fogsz nyúlni! Na jó, talán a terápián megengedem, hogy olvass.
Felnevettem. Alig tizenöt éves, de úgy parancsolgat, mintha a főnököm lenne.
***
Miután mindent összepakoltunk, nosztalgiáztunk egy kicsit. Gyorsan elszaladt az idő, így mennünk kellett a terápiára. Már mindenki az irodában volt.
- A mai nap a közösségkovácsoló erőről fogunk beszélgetni - jelentette be Ethan, miközben helyet foglalt az asztalán. - Mit jelent számotokra a család, a baráti kör és persze az, hogy olyan személy van mellettetek, akire mindig, mindenben számíthattok életetek során.
Elgondolkodtató. Ez volt az első szó, ami eszembe jutott. Mint mindig, Tracy és a kis követői avattak be minket ügyes-bajos dolgaikba. Őket követte CeCe és végül én. Ethan kíváncsian fürkészte arcom.
- Számomra sokat jelent a család. Igaz, anyát elveszítettem, apa pedig tabutéma számomra, mégis sokat gondolok a gyerekkoromra. Örülök, hogy olyan barátot tudhatok magam mellett, mint CeCe - az említett átkarolta a vállam s elvigyorodott. - Olyan, mintha a húgom lenne.
- Köszönöm, hölgyeim. Mindannyian más-más szempontból ragadtátok magatokhoz a témát, ami jó dolog. A következő alkalommal szabadon választott témákat dolgozunk fel. Készüljetek! - mosolygott ránk Ethan, aztán lassacskán szétszéledtünk.
- Meglepő, hogy tudsz beszélni - állt meg mellettem Tracy. Csak megforgattam a szemem. Az új hobbija az, hogy mindenkit felidegesít. - Szomorúan hallom, hogy elmész, CeCe. Ki fog így vigyázni erre? - bökött felém a fejével, miközben mindvégig barátnőmet nézte.
- Nincs szüksége arra, hogy vigyázzanak rá. Most pedig, ha megbocsájtasz - kerülte ki, miközben megragadta a karom és magával vonszolt. Meg sem álltunk a szobájáig. - Na ő egyáltalán nem fog hiányozni - mondta. Pár percig bámultunk egymásra, majd egyszerre nevettük el magunkat.
- Hidd el, én is kibírnám nélküle - mondtam mosolyogva. - Viszont te nagyon hiányozni fogsz!
- Te is tudod, hogy nem tudsz ilyen könnyen megszabadulni tőlem! Kísérteni foglak, mint egy szellem. Annyit fogok a nyakadra járni, hogy már eleged lesz belőlem. De ha ez megnyugtat, nem leszel egyedül - kacsintott rám. Nem értettem, hogy mire gondol, felvontam a szemöldököm. - Ethan itt marad és a nap huszonnégy órájában szolgálatra kész - jelentette ki vigyorogva, miközben fel-le húzogatta a szemöldökét.
- Aha... Szerintem téged Michael fog a legjobban hiányolni - mosolyodtam el gonoszan, mire ismét egy párna landolt az arcomban. - Erről igazán leszokhatnál.
- Nem, nem hiszem, hogy ez valaha is megtörténhet. Komolyra fordítva a szót... Ígérj meg nekem valamit! - nézett rám hatalmas szemekkel.
- Persze, örökké emlékezni fogok rád és nem csallak meg - mondtam. Az utolsó szót elröhögtem. Erre CeCe mit csinált? Vajon mit? Persze, hogy fejbe vágott egy párnával.
- Ez vicc akart lenni? Még dolgozz rajta - próbált meg porig alázni. Nem sikerült neki, szerintem jó poén volt. - Nekem szólsz először, mindenről. Minden nap beszélünk. És... Segíthetek kiválasztani a ruhádat.
- Milyen ruhámat? - kérdeztem értetlenül. Fogalmam sem volt arról, hogy miről beszél.
- Hát az esküvőit! Ja és a tanúd és a nyoszolyólányod is én akarok lenni! - jelentette ki. Fintorogva ráztam meg a fejem.
- Te is tudod, hogy egyedül fogok meghalni. Lesz több ezer macskám és állandóan az ablakban ülve fogom kukkolni a teljes szomszédságot - nevettem.
- Majd Ethan gondoskodik arról, hogy ez ne így történjen - villantott egy győztes vigyort.
- Tudod, te jó kislány vagy. Michael majd tesz róla, hogy ne maradj sokáig az! - nyújtottam ki a nyelvem. Nyílt titok, hogy a mi két zabagépünk között alakulóban van valami, ám egyikük sem vallaná be.
Vicces, hogy ma már legjobb barátnőmet zabagépként emlegetem, mikor ő evészavarok miatt került ide. Egy-két hónap alatt leküzdötte a betegségét és azóta Ázsia félhavi ételmennyiségét képes megenni. És ebből az ég világon semmi nem látszik rajta.
- Meggondoltam magam. Nem akarok veled többet az életben beszélni, és soha nem foglak meglátogatni - morogta. Most én voltam az, aki megajándékozta az arcát egy párnával. - Szóval így játszunk? - vonta fel a szemöldökét, majd felkapott egy párnát és nekem esett.
Párnacsata alakult ki, nevetgéltünk, ütöttük egymást ahol értük. Egészen addig, amíg ki nem nyílt az ajtó. Mindketten megdermedtünk.
- CeCe, megérkeztek érted a szüleid - mondta az ajtóban álló nővér. Az arcomra fagyott a mosoly.
Az eddig fegyverként szolgált párnát az ágyra helyeztem, felkaptam az egyik bőröndöt és elindultam az autó felé. Kipakolás közben egyikünk sem szólalt meg.
- Azt hiszem itt a búcsú ideje - mondta, mikor az utolsó csomag is a kocsiban volt. - Nem akarok nagy beszédet mondani, mert szerintem már holnap itt leszek - nevetett fel, mire én is elmosolyodtam. - Persze, nem lesz ugyanaz, de észre sem fogod venni, hogy elmentem. Ja, és tudom majd hozni neked a könyveket - kacsintott rám. - Majd találkozunk! - ölelt meg és beszállt az autóba.
Integettünk egymásnak. Megvártam, ameddig eltűnt az autó a látóteremből, majd visszamentem az intézetbe. Rögtön a szobámba mentem. Egy kicsit nosztalgiáztam. Rögtön az a nap ugrott be, mikor megérkezett. Nem mert senkihez sem odamenni, de már akkor is csodásan festett. Nagyon örült, mikor felkerestem. Rögtön megtaláltuk a közös hangot, és utána megállíthatatlanok lettünk.
Nem akartam, hogy rossz kedvem legyen, eleget sírtam tegnap. Felkaptam az eddig el nem kezdett könyvet, és kiültem az ablakba. Egy ideig bámultam a kilátást, majd belekezdtem Cassandra Clare Csontvárosába és elmerültem az árnyvadászok világában.
- A mai nap a közösségkovácsoló erőről fogunk beszélgetni - jelentette be Ethan, miközben helyet foglalt az asztalán. - Mit jelent számotokra a család, a baráti kör és persze az, hogy olyan személy van mellettetek, akire mindig, mindenben számíthattok életetek során.
Elgondolkodtató. Ez volt az első szó, ami eszembe jutott. Mint mindig, Tracy és a kis követői avattak be minket ügyes-bajos dolgaikba. Őket követte CeCe és végül én. Ethan kíváncsian fürkészte arcom.
- Számomra sokat jelent a család. Igaz, anyát elveszítettem, apa pedig tabutéma számomra, mégis sokat gondolok a gyerekkoromra. Örülök, hogy olyan barátot tudhatok magam mellett, mint CeCe - az említett átkarolta a vállam s elvigyorodott. - Olyan, mintha a húgom lenne.
- Köszönöm, hölgyeim. Mindannyian más-más szempontból ragadtátok magatokhoz a témát, ami jó dolog. A következő alkalommal szabadon választott témákat dolgozunk fel. Készüljetek! - mosolygott ránk Ethan, aztán lassacskán szétszéledtünk.
- Meglepő, hogy tudsz beszélni - állt meg mellettem Tracy. Csak megforgattam a szemem. Az új hobbija az, hogy mindenkit felidegesít. - Szomorúan hallom, hogy elmész, CeCe. Ki fog így vigyázni erre? - bökött felém a fejével, miközben mindvégig barátnőmet nézte.
- Nincs szüksége arra, hogy vigyázzanak rá. Most pedig, ha megbocsájtasz - kerülte ki, miközben megragadta a karom és magával vonszolt. Meg sem álltunk a szobájáig. - Na ő egyáltalán nem fog hiányozni - mondta. Pár percig bámultunk egymásra, majd egyszerre nevettük el magunkat.
- Hidd el, én is kibírnám nélküle - mondtam mosolyogva. - Viszont te nagyon hiányozni fogsz!
- Te is tudod, hogy nem tudsz ilyen könnyen megszabadulni tőlem! Kísérteni foglak, mint egy szellem. Annyit fogok a nyakadra járni, hogy már eleged lesz belőlem. De ha ez megnyugtat, nem leszel egyedül - kacsintott rám. Nem értettem, hogy mire gondol, felvontam a szemöldököm. - Ethan itt marad és a nap huszonnégy órájában szolgálatra kész - jelentette ki vigyorogva, miközben fel-le húzogatta a szemöldökét.
- Aha... Szerintem téged Michael fog a legjobban hiányolni - mosolyodtam el gonoszan, mire ismét egy párna landolt az arcomban. - Erről igazán leszokhatnál.
- Nem, nem hiszem, hogy ez valaha is megtörténhet. Komolyra fordítva a szót... Ígérj meg nekem valamit! - nézett rám hatalmas szemekkel.
- Persze, örökké emlékezni fogok rád és nem csallak meg - mondtam. Az utolsó szót elröhögtem. Erre CeCe mit csinált? Vajon mit? Persze, hogy fejbe vágott egy párnával.
- Ez vicc akart lenni? Még dolgozz rajta - próbált meg porig alázni. Nem sikerült neki, szerintem jó poén volt. - Nekem szólsz először, mindenről. Minden nap beszélünk. És... Segíthetek kiválasztani a ruhádat.
- Milyen ruhámat? - kérdeztem értetlenül. Fogalmam sem volt arról, hogy miről beszél.
- Hát az esküvőit! Ja és a tanúd és a nyoszolyólányod is én akarok lenni! - jelentette ki. Fintorogva ráztam meg a fejem.
- Te is tudod, hogy egyedül fogok meghalni. Lesz több ezer macskám és állandóan az ablakban ülve fogom kukkolni a teljes szomszédságot - nevettem.
- Majd Ethan gondoskodik arról, hogy ez ne így történjen - villantott egy győztes vigyort.
- Tudod, te jó kislány vagy. Michael majd tesz róla, hogy ne maradj sokáig az! - nyújtottam ki a nyelvem. Nyílt titok, hogy a mi két zabagépünk között alakulóban van valami, ám egyikük sem vallaná be.
Vicces, hogy ma már legjobb barátnőmet zabagépként emlegetem, mikor ő evészavarok miatt került ide. Egy-két hónap alatt leküzdötte a betegségét és azóta Ázsia félhavi ételmennyiségét képes megenni. És ebből az ég világon semmi nem látszik rajta.
- Meggondoltam magam. Nem akarok veled többet az életben beszélni, és soha nem foglak meglátogatni - morogta. Most én voltam az, aki megajándékozta az arcát egy párnával. - Szóval így játszunk? - vonta fel a szemöldökét, majd felkapott egy párnát és nekem esett.
Párnacsata alakult ki, nevetgéltünk, ütöttük egymást ahol értük. Egészen addig, amíg ki nem nyílt az ajtó. Mindketten megdermedtünk.
- CeCe, megérkeztek érted a szüleid - mondta az ajtóban álló nővér. Az arcomra fagyott a mosoly.
Az eddig fegyverként szolgált párnát az ágyra helyeztem, felkaptam az egyik bőröndöt és elindultam az autó felé. Kipakolás közben egyikünk sem szólalt meg.
- Azt hiszem itt a búcsú ideje - mondta, mikor az utolsó csomag is a kocsiban volt. - Nem akarok nagy beszédet mondani, mert szerintem már holnap itt leszek - nevetett fel, mire én is elmosolyodtam. - Persze, nem lesz ugyanaz, de észre sem fogod venni, hogy elmentem. Ja, és tudom majd hozni neked a könyveket - kacsintott rám. - Majd találkozunk! - ölelt meg és beszállt az autóba.
Integettünk egymásnak. Megvártam, ameddig eltűnt az autó a látóteremből, majd visszamentem az intézetbe. Rögtön a szobámba mentem. Egy kicsit nosztalgiáztam. Rögtön az a nap ugrott be, mikor megérkezett. Nem mert senkihez sem odamenni, de már akkor is csodásan festett. Nagyon örült, mikor felkerestem. Rögtön megtaláltuk a közös hangot, és utána megállíthatatlanok lettünk.
Nem akartam, hogy rossz kedvem legyen, eleget sírtam tegnap. Felkaptam az eddig el nem kezdett könyvet, és kiültem az ablakba. Egy ideig bámultam a kilátást, majd belekezdtem Cassandra Clare Csontvárosába és elmerültem az árnyvadászok világában.