11.fejezet

Miután felöltöztem reggel, szokásomhoz híven indultam el CeCe szobája felé. Amikor azonban az ajtóhoz értem, eszembe jutott, hogy ő már nincs itt. Lehajtott fejjel indultam el az étkező felé. Amilyen béna vagyok, véletlen összeütköztem valakivel. Tekintetem lassan vezettem végig a fekete pólóval borított mellkason; a férfi nyakán levő anyajegyről rögtön felismertem, kibe ütköztem bele.

- Jó reggelt! - köszöntött kedvesen, amikor enyémbe fúrta íriszeit. Ajkaira vidám mosoly húzódott.

- Neked is - mosolyodtam el bátortalanul. Kissé szokatlan volt ilyen közel lenni Ethan-hez. A tegnapelőtt történtek után viszont nem igazán zavart már, hogy közeledik hozzám. Sőt.
- Hogy vagy? - kérdezte az arcomat fürkészve, miközben leültünk az egyik asztalhoz. Michael szomorúan kortyolgatta a teáját, gondolom CeCe-n járt az agya.
- Őszintén? Egész jól viselem a húgom távollétét - Ethan mosolya szélesebb lett a kijelentéstől... Vagyis inkább Cecily megszólításától. - És te?
- Örülök, hogy ilyen zökkenőmentesen kezeled a dolgot - emelte szájához a bögréjét, majd nagyot kortyolt a kávéjában. Meglepett, hogy nem a nővérekhez ült le reggelizni, hanem hozzám. Na mindegy, nem szólok érte. Legalább nem kell egyedül kajálnom. - Mit terveztél délelőttre?
- Tegnap elkezdtem olvasni egy könyvet, azt szeretném folytatni - mondtam mosolyogva s megkentem a pirítósom egy kevés lekvárral. Ethan bólintott válaszomra, majd megtörölte a száját.
- Mit szólnál, ha reggeli után elmennénk egy kicsit barangolni a városba? Ismerek egy nagyon jó könyvesboltot, ahol minden héten új könyvek kerülnek a polcokra. Ha igény van rá, lehet antikváriumi köteteket is venni - ez a kis tájékoztató igencsak egy randira való meghívásnak tűnt. Sebaj. - Szóval...?
- Nem hinném, hogy a bácsikád örülne ennek. Megint össze akarsz vele veszni? Hm? - nem akartam, hogy miattam legyenek rosszban. De amilyen makacs a fiú, nehezen tudtam volna lebeszélni.
- Elkéredzkedem tőle, ha csak ez tart vissza - mosolygott, miközben felállt a helyéről. Megráztam a fejem. Hihetetlen ez a srác. - Amint Paul-l beszéltem, odamegyek a szobádhoz. Oké?
- Oké - biccentettem, aztán Ethan a nagybátyja irodája felé, én pedig a szobám irányába ballagtam. Hason fekve folytattam a könyvolvasást, közben egy dalt dudorásztam. Szinte mindennapossá vált a televízióban meg a rádiókban, így a dallama gyorsan megmaradt. Akárcsak Ed Sheeran Sing című száma. Olyannyira belemerülhettem az olvasásba, hogy alig vettem észre az ajtóban álló fiút. Arca nem árult el semmit. - Lefogadom, hogy nem mehetünk sehova.
- Lefogadom, hogyha így állsz az egészhez, akkor tényleg itt maradunk. A négy fal és a könyvek között, melyek mind-mind arra várnak, hogy a kezedbe vedd őket s az utolsó lapig le se tedd - meglepetten pislogtam párat, Ethan pedig várakozóan oldalra döntötte a fejét. - Felőlem egész délelőtt olvashatsz, én addig nézlek.
- Megfordult már a fejemben, hogy esetleg nem fájdul meg az arcod meg a szád ennyi mosolygástól és beszédtől... - a srác felnevetett. A könyvet az ágyra dobva (fájó szívvel) raktam zsebre a telefonom meg a pénztárcám. - Mehetünk.
- Semmi retikül vagy ilyesmi? - megráztam a fejem. Utálom az olyan lányokat, akik transzba esnek, ha meglátnak egy méregdrága, márkás táskát az üzletek kirakataiban s addig nyaggatják a szüleiket, amíg azok meg nem veszik az imádott kislányuknak. Szánalmas. - Úgy érzem, ennek a ténynek köszönhetően még jobban megkedveltelek.
Csak nekem tűnt fel, hogy Ethan egyfolytában ontja magából a bókokat?!

***

- Nézd csak! Ez pont a te műfajod - nyomott egy újabb könyvet a kezembe a terapeuta. Az eladó mosolyogva figyelt minket a pult mögül. Végigfutottam tekintetemmel a fülszöveget s a többi, megvásárlásra váró kötethez tettem a kosaramba.

- Te nem akarsz magadnak választani valamit? Eddig csak nekem kerestél könyveket... - motyogtam kerülve a fiú gyönyörű szemeit, melyek rám szegeződtek. Mivel nem néztem rá, így inkább ő is a polcokat tüntette ki figyelmével.
- Nincs túl sok időm olvasni - mondta a legfelső polcokat fixírozva, majd levett egy könyvet a helyéről. Miután végigolvasta a tartalmat, a hóna alá csapta s nézelődött tovább. Kuncogva megráztam a fejem és átmentem egy másik szekrényhez.

***

- Nem hiszem el, hogy majdnem megvetted csaknem az egész könyvesboltot. Hihetetlen vagy, komolyan - morgolódtam a tejeskávémat kavargatva, miközben a pult mögött álló pincérsrácra pillantottam. Haloványan elmosolyodott s eltátogott egy köszönésfélét, amit viszonoztam. 

- Ugyan, csak 10 könyvről van szó - látni nem láttam az arcát, de hallottam Ethan hangján, hogy megbántottam egy picit. Egy bocsánatkérő mosoly küldve a pincér felé, zavartan pislogva fordítottam figyelmem a terapeuta felé. - Ha nem makacskodsz, azt az 5 könyvet, amit te vettél, megvettem volna neked. 

- Hogy én makacskodom? Nem tudom, ki háborodott fel azon, hogy mertem költeni a saját pénzemből!? - élesen beszívtam a levegőt. El se hiszem! Még neki állj feljebb! Megőrülök! - Kettőnk közül te voltál az, aki rám erőltette ezt a kiruccanást vagy mit...

- Szerettem volna egy kis időt veled tölteni az intézet falain kívül. Ha nem esett volna le, én szeretnék törődni veled... - motyogta a teáscsészéjét méregetve, kerülve tekintetem. Az arcom hirtelen lángolni kezdett, a szívem pedig nagyot dobbant. - Nem úgy, mint a terapeuta az egyik betegével. Annál itt sokkal többről és komolyabbról van szó.

Kellett egy szusszanásnyi idő, míg feldolgoztam Ethan vallomását. Tekintetem akaratlanul is a kávéfőzőknél álldogáló fiúra terelődött; még mindig engem nézett. Félénken rámosolyogtam, válaszul egy pimasz vigyort s egy kacsintást kaptam. 

Rosszul éreztem magam. Hogy flörtölhettem egy olyan sráccal, akit nem ismerek és még a nevét se tudom?! Ethan most biztos azt gondolja, hogy én olyan könnyűvérű kis tinipicsa vagyok, aki egy kedves mosolytól elolvad és esztelenül máris ágyba bújik az illetővel.

- Ezt értsem úgy, hogy szeretnéd, ha a mostani, amolyan orvos-beteg kapcsolatunk komolyabb fokozatra lépne? - kérdeztem kíváncsian Ethan-t, miközben megittam a poharamban maradt, kávés italt.

- Még sosem kedveltem meg ilyen gyorsan valakit, Beth. De ez nemcsak egy haveri vagy baráti alapú számomra... - mogyoróbarna szemei örvényként szippantották be az én kékjeimet, talán még a számat is eltátottam résnyire. A fenébe is, miért ilyen nehéz távol tartanom magam ezektől a jófiú imázsba zárt rosszfiúktól? Biztos vagyok benne, hogy terapeutám is egy kicsit, a szíve legeslegmélyén egy igazi lázadó, aki mindig dacol másokkal vagy önmagával. Igen, Ő határozottan egy lázadó. - Meg akarlak ismerni.

- Ennél is jobban? - hangom néhány oktávval csúszhatott feljebb, ha nem többel. Ethan visszafojtott kuncogással bólintott s végigmért. Az asztal javarészt kitakart, így csak a felsőmet láthatta. Héj, valaki! Hozzanak egy serpenyőt és süssenek az arcomon egy tükörtojást! Kellően felforrósodott hozzá a bőröm! Esetlenül a fülem mögé tűrtem egy tincset és felsóhajtottam. - Egyáltalán nem zavar a korkülönbség?!

- A mai világban már semmi sem számít, Beth. Ez a 3 év, ami köztünk van, csak egy apró parázs a kialvó tűzön - lefegyverez a hasonlataival, komolyan mondom! Mintha könyvből olvasná vagy egy filmből, esetleg sorozatból idézné őket. - Az ilyen kicsinyességekre én fel sem figyelek. Mondjuk azért abba nem merek belegondolni, hogy összeállnál egy kivénhedt, modortalan vénemberrel...

- Ezen még nem gondoltam, de most, hogy így megemlítetted... - húzódott mosolyra a szám, miközben államhoz érintettem a mutató- és a hüvelykujjam. Ujjbegyemmel az alsó ajkam ütögettem. Ethan zavartan fürkészte arcom. Isteni fényképet lehetett volna csinálni róla. - Jaj, ne csináld már! Csak hülyülök!

- Ajánlom is! Nem szándékozom bácsikkal versengeni érted - rázta meg a fejét levakarhatatlan mosollyal, én pedig alsó ajkamba haraptam. Meg akar ismerni... Letolja magasról a korkülönbséget... Versengene értem... Te-jó-ég! - Talán még a korombeliekkel sem...

- Mi van akkor, ha én várom az igazit? A bizonyos nagy Őt? - felakartam adni a leckét a srácnak. Mondjuk tisztában voltam vele, hogy Ethan nem az a nyámnyila alak. Könnyen lecsapja a felpattanó labdákat. - Természetesen nem a számítógép billentyűzetén lenyomott Shift+ő kombinációra gondoltam.

- Tetszik a humorod. Egy újabb indok, hogy még jobban kedveljelek - nem tudtam nem a száját figyelni. Másokat aggaszt, ha valaki hadar vagy ha túl lassan beszél. Nekem kifejezetten a gyengémmé vált Ethan gyors beszéde. S a hozzátartozó mély, rekedtes hang... Tökéletes párosítás! - Van kedved sétálni? Körbejárhatnánk a parkban kialakított tavat.

Mosolyogva megrántottam a vállam s a pénztárcám elővéve készültem fizetni a rendelésem. Terapeutám hevesen megrázta a fejét és az övével együtt kifizette az én tejeskávémat is. Ellenkezni sem volt időm. Ilyen szituációban felmerülhet a kérdés néhány emberben: Tényleg meg akarom én ezt a srácot ismerni?

Sziasztok!

Hosszas kihagyás és mérlegelés után úgy határoztunk Ria-val, hogy folytatjuk a történetet :) Reméljük, hogy ezután írtok és pipáltok majd! :) További szép estét és kellemes hétvégét kívánok :D Pusszpáá evribádii,

Macy

10.fejezet

Magamra kaptam egy rövidnadrágot, egy pólót, illetve a tornacipőmet, a hajamat laza kontyban fogtam össze a fejem tetején, majd kiléptem a folyosóra. Az Ethan által elhelyezett könyvespolcról találomra kivettem egy regényt, s azzal a kezemben indultam el barátnőm szobája felé. Mikor beléptem, ruhahegyekkel találtam szemben magam.

- Na nem! - rázta meg a fejét. Megszeppenve néztem rá. - Tedd le szépen a könyvet és segíts. Nem akarom, hogy összegyűrődjön bármi is, de nem tudok hajtogatni. 

Felnevettem, majd belevetettük magunkat a pakolásba. Vagy három bőröndöt töltöttünk meg. Vagyis töltöttem. Én hajtogattam és pakoltam, CeCe pedig utasítgatott és adogatta a ruhákat. 

- Oké, neked még otthon is van pár cuccod? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Bólintott. - Nekem összesen nincs ennyi ruhám - néztem szét szörnyülködve.

- A cipők következnek - mondta, én pedig elképedtem. Ezzel viszonylag hamar megvoltunk, hiszen itt nem kellett semmire figyelni, egyszerűen csak bepakolni egy nagy táskába.

- Költöztetőautóval jönnek érted? - röhögtem el magam, mire hozzám vágott egy párnát. - Na! Nem verekszünk azzal, aki segít.

- Ezt most úgy mondod, mintha jobb dolgod is lenne - forgatta meg a szemét vigyorogva.

- Igazából... - néztem az asztalon pihenő könyv felé. 

- Ne is álmodj róla! Ameddig én itt vagyok, hozzá nem fogsz nyúlni! Na jó, talán a terápián megengedem, hogy olvass. 

Felnevettem. Alig tizenöt éves, de úgy parancsolgat, mintha a főnököm lenne.

***

Miután mindent összepakoltunk, nosztalgiáztunk egy kicsit. Gyorsan elszaladt az idő, így mennünk kellett a terápiára. Már mindenki az irodában volt.
- A mai nap a közösségkovácsoló erőről fogunk beszélgetni - jelentette be Ethan, miközben helyet foglalt az asztalán. - Mit jelent számotokra a család, a baráti kör és persze az, hogy olyan személy van mellettetek, akire mindig, mindenben számíthattok életetek során.
Elgondolkodtató. Ez volt az első szó, ami eszembe jutott. Mint mindig, Tracy és a kis követői avattak be minket ügyes-bajos dolgaikba. Őket követte CeCe és végül én. Ethan kíváncsian fürkészte arcom.
- Számomra sokat jelent a család. Igaz, anyát elveszítettem, apa pedig tabutéma számomra, mégis sokat gondolok a gyerekkoromra. Örülök, hogy olyan barátot tudhatok magam mellett, mint CeCe - az említett átkarolta a vállam s elvigyorodott. - Olyan, mintha a húgom lenne.
- Köszönöm, hölgyeim. Mindannyian más-más szempontból ragadtátok magatokhoz a témát, ami jó dolog. A következő alkalommal szabadon választott témákat dolgozunk fel. Készüljetek! - mosolygott ránk Ethan, aztán lassacskán szétszéledtünk.
- Meglepő, hogy tudsz beszélni - állt meg mellettem Tracy. Csak megforgattam a szemem. Az új hobbija az, hogy mindenkit felidegesít. - Szomorúan hallom, hogy elmész, CeCe. Ki fog így vigyázni erre? - bökött felém a fejével, miközben mindvégig barátnőmet nézte.
- Nincs szüksége arra, hogy vigyázzanak rá. Most pedig, ha megbocsájtasz - kerülte ki, miközben megragadta a karom és magával vonszolt. Meg sem álltunk a szobájáig. - Na ő egyáltalán nem fog hiányozni - mondta. Pár percig bámultunk egymásra, majd egyszerre nevettük el magunkat.
- Hidd el, én is kibírnám nélküle - mondtam mosolyogva. - Viszont te nagyon hiányozni fogsz!
- Te is tudod, hogy nem tudsz ilyen könnyen megszabadulni tőlem! Kísérteni foglak, mint egy szellem. Annyit fogok a nyakadra járni, hogy már eleged lesz belőlem. De ha ez megnyugtat, nem leszel egyedül - kacsintott rám. Nem értettem, hogy mire gondol, felvontam a szemöldököm. - Ethan itt marad és a nap huszonnégy órájában szolgálatra kész - jelentette ki vigyorogva, miközben fel-le húzogatta a szemöldökét.
- Aha... Szerintem téged Michael fog a legjobban hiányolni - mosolyodtam el gonoszan, mire ismét egy párna landolt az arcomban. - Erről igazán leszokhatnál.
- Nem, nem hiszem, hogy ez valaha is megtörténhet. Komolyra fordítva a szót... Ígérj meg nekem valamit! - nézett rám hatalmas szemekkel.
- Persze, örökké emlékezni fogok rád és nem csallak meg - mondtam. Az utolsó szót elröhögtem. Erre CeCe mit csinált? Vajon mit? Persze, hogy fejbe vágott egy párnával.
- Ez vicc akart lenni? Még dolgozz rajta - próbált meg porig alázni. Nem sikerült neki, szerintem jó poén volt. - Nekem szólsz először, mindenről. Minden nap beszélünk. És... Segíthetek kiválasztani a ruhádat.
- Milyen ruhámat? - kérdeztem értetlenül. Fogalmam sem volt arról, hogy miről beszél.
- Hát az esküvőit! Ja és a tanúd és a nyoszolyólányod is én akarok lenni! - jelentette ki. Fintorogva ráztam meg a fejem.
- Te is tudod, hogy egyedül fogok meghalni. Lesz több ezer macskám és állandóan az ablakban ülve fogom kukkolni a teljes szomszédságot - nevettem.
- Majd Ethan gondoskodik arról, hogy ez ne így történjen - villantott egy győztes vigyort.
- Tudod, te jó kislány vagy. Michael majd tesz róla, hogy ne maradj sokáig az! - nyújtottam ki a nyelvem. Nyílt titok, hogy a mi két zabagépünk között alakulóban van valami, ám egyikük sem vallaná be.
Vicces, hogy ma már legjobb barátnőmet zabagépként emlegetem, mikor ő evészavarok miatt került ide. Egy-két hónap alatt leküzdötte a betegségét és azóta Ázsia félhavi ételmennyiségét képes megenni. És ebből az ég világon semmi nem látszik rajta.
- Meggondoltam magam. Nem akarok veled többet az életben beszélni, és soha nem foglak meglátogatni - morogta. Most én voltam az, aki megajándékozta az arcát egy párnával. - Szóval így játszunk? - vonta fel a szemöldökét, majd felkapott egy párnát és nekem esett.
Párnacsata alakult ki, nevetgéltünk, ütöttük egymást ahol értük. Egészen addig, amíg ki nem nyílt az ajtó. Mindketten megdermedtünk.
- CeCe, megérkeztek érted a szüleid - mondta az ajtóban álló nővér. Az arcomra fagyott a mosoly.
Az eddig fegyverként szolgált párnát az ágyra helyeztem, felkaptam az egyik bőröndöt és elindultam az autó felé. Kipakolás közben egyikünk sem szólalt meg.
- Azt hiszem itt a búcsú ideje - mondta, mikor az utolsó csomag is a kocsiban volt. - Nem akarok nagy beszédet mondani, mert szerintem már holnap itt leszek - nevetett fel, mire én is elmosolyodtam. - Persze, nem lesz ugyanaz, de észre sem fogod venni, hogy elmentem. Ja, és tudom majd hozni neked a könyveket - kacsintott rám. - Majd találkozunk! - ölelt meg és beszállt az autóba.
Integettünk egymásnak. Megvártam, ameddig eltűnt az autó a látóteremből, majd visszamentem az intézetbe. Rögtön a szobámba mentem. Egy kicsit nosztalgiáztam. Rögtön az a nap ugrott be, mikor megérkezett. Nem mert senkihez sem odamenni, de már akkor is csodásan festett. Nagyon örült, mikor felkerestem. Rögtön megtaláltuk a közös hangot, és utána megállíthatatlanok lettünk.
Nem akartam, hogy rossz kedvem legyen, eleget sírtam tegnap. Felkaptam az eddig el nem kezdett könyvet, és kiültem az ablakba. Egy ideig bámultam a kilátást, majd belekezdtem Cassandra Clare Csontvárosába és elmerültem az árnyvadászok világában.

9.fejezet

Fogalmam sincs, mennyi időt töltöttem a fürdőben. A könnyeim lassacskán elfogytak, csak hüppögtem. A fejem lüktetett a sok sírástól. Az arcom valószínűleg úgy nézhetett ki, mint akit megdobáltak sárral. A talpam fázott a hideg csempén, ahogy a hátam is. A kád oldalának dőlve ültem s a fürdőszobaszekrény fiókjának ajtaját bámultam.

- Lizzie, kérlek nyisd ki az ajtót! Beszélni akarok veled! - hallottam meg CeCe sírástól rekedtes hangját. Tekintetem újból könnyes lett, pedig már nem akartam sírni. Elfáradtam. - Liz, kérlek...! Ne csináld ezt! Nem úgy akarok elmenni innen, hogy dühös vagy rám... Kérlek, engedj be!

Hangtalan zokogásban törtem ki, egyszerűen nem bírtam tovább. Kezeimmel idegesen töröltem le arcomon végigcikázó könnyeimet, de még az sem segített a helyzeten.
Egyre laposabban pislogtam, testemben szétáradó fáradság úrrá lett rajtam. Arra ijedtem fel, hogy az arcom cirógatja valaki. Elkerekedett szemekkel meredtem a mellettem guggoló CeCe-re, majd az ajtóban álló Ethan-re.
- M-mit kerestek itt? - hangom erőtlen volt, alig hallottam én is belőle valamit. Legjobb barátnőm elővett egy zsebkendőt, majd a csap alá tartotta és bevizezte. Felszisszentem a hirtelen jött hidegtől, ami az arcomat érte. CeCe szemei aggodalmasan csillogtak, ahogy a sminkemet távolította lefelé.
- Aggódtunk miattad - sóhajtott fel barátnőm s kidobta a feketévé színeződött zsebkendőt. Ethan csendben fürkészett minket. - Miért rohantál úgy el?
- Összetörtem. Megijedtem a gondolattól, hogy elveszítelek - suttogtam, miközben a fülem mögé tűrtem egy tincset. - Te vagy a bizalmasom, a támaszom. Mihez kezdjek azután, hogy nem leszel itt velem?
- Jaj, Lizzie! - ölelt szorosan magához, arcomat a vállába fúrtam. Apró kezei nyugtatóan simogatták a hátam. - Minden nap bejövök hozzád látogatóba. Elmehetünk csajos-napra meg ilyesmi... Meglátod, olyan lesz minden, mintha mi sem történt volna.
- Nem várhatom el, hogy minden szabadidőd itt töltsd - motyogtam szipogva. Ahj, miért kellett már megint elsírnom magam? - A közös, intézetbeli programokon se fogsz részt venni...
- Ha szeretnéd, akkor itt leszek azokon is. A legjobb barátnőm, szinte már a nővérem vagy. A testvéremet pedig nem fogom magára hagyni - folyt végig az ő arcán is egy kósza könnycsepp, amit ügyetlenül letörölt s biztatóan rám mosolygott. - Elég a depizésből! Rosszabbak vagyunk, mint két sorozatszereplő.
- Szerintem Serena és Blair nem sírt ennyit, mint mi - mosolyodtam el, CeCe pedig felkuncogott s megrázta a fejét.
- Nem hiszem el, hogy nem fagyott le a feneked... Gyerünk, kelj fel! - mire észbe kaptam, már mellettem állt és a kezét nyújtotta felém. Szem forgatva elfogadtam segítségét, majd feltápászkodtam a hideg csempéről. CeCe szörnyülködve méregetett, amit nem értettem teljesen. Még mindig fekete az arcom?! - Legalább annyi eszed lett volna, hogy zoknit vagy papucsot húzol a lábadra, mielőtt sírhatnékod támadt...
- Kutya bajom... Most már - tekintetem akaratlanul is Ethan-re szegeztem, aki minket figyelt az ajtófélfának dőlve. Ajkaira megkönnyebbült terült szét, mikor tekintetét az enyémbe fúrta.

***

Valamelyest sikerült megnyugodnom, hála CeCe és Ethan jelenlétének. Terapeutám mindkettőnknek hozott teát meg beszélgetett velünk. Az idő hihetetlenül gyorsan és tartalmasan telt el, barátnőm álmosan vonult el a szobájába. Ethan is indulni készült, mikor ijedten és meggondolatlanul elkaptam a kezét. Tekintetét először csuklója köré fonódott ujjaimra, majd arcomra szegezte.

- Kérlek, maradj itt velem...! - hangom elfojtott volt, talán a meglepettségtől. Gyökerestől megváltozott a véleményem a fiúról, jó értelemben. Nem azt mondom, hogy belezúgtam vagy ilyesmi, de jól érzem magam a közelében. Hova tűnt az ellenszenvem? Fordulatos egy nap... Mielőtt reagálhatott volna, folytattam. - Megértem azt is, ha mondjuk már mennél haza vagy...

- Szívesen maradok, ne magyarázkodj - simított végig a karomon, amitől libabőrös lettem. Tetőtől talpig. Esetlenül, lányos zavaromban fürkésztem a rám meredő nagy, csokoládébarna szempárt. Megmagyarázhatatlan számomra, hogy lehetnek valakinek ilyen gyönyörű szemei.

- Nézz körbe nyugodtan - mosolyogtam rá, ahogy csak tőlem telhető kedvességgel tudtam. Magamhoz vettem a pizsamámat s elvonultam a fürdőbe. Mielőtt becsuktam volna az ajtót, kíváncsian figyeltem a fiú mozdulatait. Hüvely- és mutatóujja közé csíptetve alsó ajkát kezdte el tanulmányozni a könyvespolcom. Hogy ne legyen feltűnő számára stírölésem, halkan bezártam a fürdő ajtaját s megszabadultam a ruháimtól. Amint beálltam a zuhany alá, megnyitottam a vizet s lehunytam a szemem. Mindössze néhány percig élveztem a kényeztető fürdőt, hisz nem akartam megváratni Ethan-t. Miután megtörülköztem, magamra kapkodtam a pizsamám, alaposan fogat mostam és egy laza copfba kötöttem még kissé nyirkos hajam. Vettem egy mély levegőt és visszamentem a szobámba. A fiú egy polcról levett könyvet lapozgatott az ágyam szélén ülve. - Szeretem azt a regényt.

- Megleptél... Nem is tudtam, hogy érdekelnek a háborúval kapcsolatos történetek - mosolygott kíváncsian, miközben maga mellé rakta a kötetet. Papucsomat lerúgva másztam oda Ethan mellé és törökülésbe fészkeltem magam. Terapeutám is hasonlóan tett, majd könyökét megtámasztotta a combját s fejét a tenyerébe hajtotta. - Az első vagy a második világháborús sztorik érdekelnek jobban?

- Második. Hitler érdekes figura volt - Ethan egyetértően bólogatott. Jóformán az egész estét végigbeszéltünk, pontosabban én jártattam számat s ez mindkettőnket meglepte. Szóba kerültek az elméleteim; néhányat percekig vitattam a terapeutával. A háborús témát a mai világszemléletünk követte, ami magába foglalta a filmes, a zenei és az irodalmi érdeklődést.
- Még nem olvastál végig egy romantikus regényt? - hitetlenkedett a fiú, én pedig megráztam a fejem. - A korod béli tinik odavannak egy olyan könyvért.
- Mint már mondtam, rühellem a picsogós, nyálas sztorikat... Feltéve, ha a karakterek harcolnak benne vagy ilyesmi - ásítottam egyet s beletúrtam hajamba. Ethan arrébb ült az ágyam melletti székre, míg én bebújtam a takaró alá. Zavartan alsó ajkamba haraptam és úgy szólítottam meg a fiút. - Ez az ágy elég nagy mindkettőnknek. Nem kell a széken éjszakáznod.
- Biztos vagy benne? Én megvagyok itt is - bizonygatta. Megforgattam a szemeimet s felsóhajtottam.
- Komolyan gondoltam, Ethan. Megosztozom veled az ágyamon - egy rövid mérlegelést követően lerúgta magáról bakancsát s a farmerját a székre hajtva befeküdt mellém a takaró alá. Arrébb csusszantam, hogy kényelmesen elférjen és leoltottam a kislámpát. - Jó éjt!
- Neked is, Beth! - suttogta. Pár perc elteltével már csak a szuszogását lehetett hallani. Egy ideig a plafont bámultam, néha-néha rápillantottam a mellettem alvóra. Próbáltam aludni, de nem bírtam. - Ethan...
- Nem tudsz aludni? - kérdezte álmosan, én pedig hümmögtem egyet.
Elkezdtünk semmiségekről beszélgetni, miközben körém fonta karjait. Félénken a mellkasába fúrtam a fejem s lassan elbóbiskoltam. Tompán éreztem, hogy egy puszit nyomott a hajamba és szorosabban ölelt.

***

Reggel kipihenten ébredtem, de Ethan már nem feküdt mellettem. Őszintén szólva örültem, hogy itt maradt velem tegnap. Csak reménykedni tudok abban, hogy nem kürtöli világgá, mert a lányok kicsinálnának engem.  

Sziasztok!

Itt is lenne a folytatás... Remélem, ehhez már írtok majd! Higgyétek el, nem akaratoskodni akarunk vagy ilyesmi, de örülnénk a véleményeknek! :) További szép estét, jó hétvégét és kitartást a jövő héthez! :) Pusszpáá evribádii,

Macy